Szembemegy a barbie-sággal az Anna and the Barbies frontembere

Debrecen - „Van, amikor határeset a létezés és van, hogy tobzódom az életben, hatalmas vidámpark az életem.” Interjú Pásztor Annával.

Nyers szabadság, emberre szabott igazság, életigenlés – az Anna and the Barbies zenekar zászlajára írható vezérelvek. A lobogó alatt egy „színes, félőrült, de legyőzhetetlen mesebeli figura” üvöltve tör előre. S mivel őszinte az üvöltése, nyitott fülekre, szemekre, szívekre talál. A csapat pénteken este a Roncsban hirdette zenében a fentieket. „Hadvezérükkel”, Pásztor Annával beszélgettünk.

Az egyik legfrissebb munkád, a Semmi konferencia koncertszínházi előadás, amelyet a napokban mutattatok be az Erkel Színházban a Kiscsillag zenekarral és más vendégekkel. Milyen kapaszkodókat találtál a szerep őszinte megformálásához?

Pásztor Anna: Ramóna, a rúdtáncos vagyok, aki autóbalesetben meghal, ezután tartalékos halálként jelenek meg. Akkor él egy színpadi lét, ha igazi érzelmekből táplálkozik, ha az ember olyan mélyre ás magában, amíg megtalálja a szereplő jellemvonásait. Szíven ütött, hogy a mallorcai rúdtáncos lányok máshová vágynak, a fények, a vörös szőnyegek és a megbízható, kedves férfiak világába. Egy kanyarnál aztán Magyarország fölébe szállnak és látják, hogy a fények itt nem olyanok, amilyenre számítottak. Ők is pici babák voltak valaha és az anyukájuk mindennél jobban szerette őket. Ez a gondolat segített. A karakterem ledér, de találtam benne mélységet. A máshova tartozni akarás és a biztonság utáni vágy megfogott, miközben lehetett bohóckodni is, mert kezdetben két copffal, tütüben álltam színre.

A másik, démonikusabb szerepemben úgy köszönök vissza a túlvilágról, hogy egy nagy hintáról ereszkedem le énekelve. Elárulhatom, hogy szerdán az utam egyharmadánál megállt a csörlő, és majdnem ráereszkedtem a forró lámpákra, de némi huzigálás után tovább ment a szerkezet.

Bár sokat utazol, ragaszkodsz ehhez az országhoz és a fura fényeihez…

Pásztor Anna: Hazámnak a Földet tekintem, mindegy hol a szállás, ahol a szeretteim vannak, ott kell lennem. Ha valami tehetséget kaptam, akkor az a verses dalszövegírás képessége. Van egy szép nyelv, amin jól kommunikálok és megjutalmaz az élet, ha ezen a nyelven adok a világnak, közvetítem az üzenetet. Mindig kérem Istent, hogy minél több ideig tudjam játszani ezt a nagy játékot, amit életnek hívunk és közvetíteni azt, amit én föntről kapok. Legyek őszinte szócsöve, mutatója egy jobb világnak. Végérvényesen hiszek benne, hogy mennyországi körülmények lehetnek ezen a Földön és ezen munkálkodni kell sok egymásra kacsintással. Szeretem ezt a helyet, de a szabadságvágyam hajt, szenvedélyem az utazás, világlátás. Ezt a picikkel is ugyanúgy folytatjuk, mint ahogyan eddig. Hátizsákos turistaként tavaly is megjártuk Kambodzsát, Thaiföldet a másfél éves kisfiúnkkal.

Azt nyilatkoztad, hogy a várandósságod alatt megengedted magadnak, hogy szép legyél. Addig miért nem?

Pásztor Anna: A kötelező húspiac, aminek a szele 15 éves koromban megütött engem. Hogy hogyan kell kinézni, bizonyos testrészeinket hogyan kell kihangsúlyozni annak érdekében, hogy a megfelelő férfiegyedet elkapjuk. Ez engem elborzasztott és ennek nagyon gyorsan ellene mentem. Imádom a férfiakat, tisztelem és felnézek rájuk, a legjobb barátom a kedvesem, de elrettent a nőkre kötelezően érvényes önfelkínálás, a barbie-lét. Nekem ez soha nem is ment. Emellett nagyon élesen kiálltam, erős színekkel dolgozom mindig. Már gimnáziumban nagypapám első világháborús ruháiban mentem be. Szembefordultam a kötelező divatmárkákkal, a kötelező megjelenési formáknak, a kötelező szexisségnek. Ez csak folytatódott, amikor egy zenekar élére kellett kiállnom. A rockszínpadi lét alapeleme, hogy hirdetek egy nézőpontot, én harsány, éles színekkel tettem ezt. A harcba indulók félelmetes, feltűnő külsőt öltöttek, üvöltve, tollakkal a fejükön, kifestve indultak csatába. A hadvezér pedig a legtarkább díszben van. A zenekarom igényli ezt a fajta vezetést. Félőrült, legyőzhetetlen, mesebeli figura üvöltve áll eléjük és hirdeti, amiben mindenki hisz. Ha az üzenet őszinte és belülről fakad, akkor a felhívás fülekre és szemekre talál a közönségben.

Az anyává válásomkor éreztem, hogy megengedhetem magamnak a szépséget, mert ezt a fajta teljességet, kivirulást nem lehet megvétózni, megvenni, márkához kötni. Ámulatba ejtő minden vele járó változás, ez a más állapot. Nem én csináltam, hanem tündökölt rajtam az anyaság és én erre büszke voltam. Hátradőltem és engedtem az életnek, hogy a szörfdeszkám alá kapjon.

Bejártad a fél világot, mintha folyton menekültél volna a térben és magadban is. A gyermekeiddel két örökre szóló része született z életednek. Mi mozgat? Milyen most emberekhez szólni?

Pásztor Anna: Azelőtt rohanásban voltam, folytonos kapkodásban. Fél perc alatt meg tudtam álmodni filmszerűen egy-egy koncert vagy színházi előadás minden részletét. Mindig a következő megvalósítandó ötletemen járt az eszem. Sohasem tudtam megállni, és örülni az épülés alatt álló váraimnak. A pillanatban való kiteljesedés hiányzott az életemből. A babák megfogják a kezed és könyörtelenül belerángatnak a mostba. Eggyé kell velük és az életszemléletükkel válni. A kis gyermekek paradicsomi, tökéletes közegből jönnek és pontosan tudják, hogyan kell élni ezt az életet. Ha engedünk a hívásnak, átvesszük az időérzékelésüket, akkor fantasztikus változásokon mehetünk keresztül. Nem mindig sikerül, a régi énem is dübörög, de mivel sorra jönnek a feladatok, nincs időm az irányításra. Csak hátradőlök és reménykedem, hogy az élet jobban tudja, mit csináljak. Körülbelül tízszer több dolgot viszünk véghez, mint a gyerekek előtt. Bedobtam a gyeplőt és valahogy mindig működik. Az idegösszeroppanás küszöbén is jön egy segítő, egy gyerekmosoly, vagy csak odasétál Benji, megsimítja az arcom és azt mondja: ügyes vagy, anya. Elképesztő tanítók.

Debrecenbe egy Cseh Tamás programos zenekarral érkeztek. Milyennek találod a fiatal tehetségek helyzetét?

Pásztor Anna: Most nagyon jó hazánkban a támogatottság, atekintetben, hogy nagy visszhangot kapnak, viszonylag gyorsan a különböző médiák segítségével. Könnyen ismertséget szerezhet egy jó zenekar. A mostani generáció a videómegosztónak, a tv zenei csatornáinak köszönhetően magába szívta az egész világ zenéjét. Úgy nőttek fel, hogy tudják, mi a mérce nemzetközi szinten. Az angol kiejtés és a muzikalitás már nem is kérdés számukra. Rengeteg tehetséges, inspiráló fiatal van, hatalmas a verseny és a gazdaság nem áll a helyzet magaslatán. Elkereskedelmiesedett a fesztiváli kör, egyre kevesebb hazai zenekart hívnak. Egyrészt magával ragadó, hogy ennyi a jó zenész, másrészt elkeserítő, hogy kevés helyen tudnak fellépni normális keresetért. De aki igazán erre a szakmára született, az nem feltétlen a nagy színpadok miatt fogja csinálni. Nyilván az nagy dicsőség, jutalom, de volt koncertünk, amire ötven ember tévedt oda és úgy odaraktuk magunkat, mint a legelején, amikor még csak havi egyszer állhattunk színpadra a Fészek Klubban. Ráadásul én ugyanolyan jól éreztem magam, amikor egy elhagyatott wc-ben gyakorolgattam órákon keresztül évekkel ezelőtt, mint most több ezer ember előtt. Akinek ez az útja, meg fogja találni magát.

- Horváth Borbála -