Képek, kavicsok, üvegablakok közt, Reims-től Indiáig…

Debrecen - Nemzeti ünnepünk tiszteletére a budapesti Vigadóban rendezett ünnepségen Burai István kiemelkedő alkotóművészete és sokrétű művészetszervező tevékenysége elismeréseként a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. A festő- és grafikusművésszel beszélgettünk.

Legutóbbi, Hajdúszoboszlón nyílt kiállítása éppen arra a napra esett, amikor a fenti kitüntetést átvette Budapesten, így a saját kiállításán csak „lélekben” lehetett jelen. Ennek ellenére azért nem érte váratlanul a megtiszteltetés…

Burai István: Természetesen nem, hiszen előzetesen nyilatkozni kell, odaítélés esetén a kitüntetett elfogadja-e a kitüntetést. Esetemben Tamus István, a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületének elnöke kezdeményezte a felterjesztést. Korábban többen is kérdezték a környezetemben, hogy „neked nincs országos díjad?”. Olyankor azt mondtam, nem azért dolgozik az ember, hogy különféle díjakat kapjon, de természetesen, ha mégis megtalálja egy elismerés, legyen az országos vagy városi, azaz a közvetlen környezetünktől jövő megtiszteltetés, az számomra mindig nagy öröm.

Mit köszönhet még Debrecennek?

Burai István: Mivel ez a „szülőfalum”, szeretem mindazokkal együtt, ami itt történt, történik vagy történni fog. Itt vannak a barátaim, itt vannak – vagy néhol már csak voltak – azok az utcák, azok a fák, amiket gyerekkoromban megcsodáltam, megszerettem, s amíg élek, a szívemben őrzöm őket.

A művészek és műpártolók egyesülete – melynek alapító tagja – a kezdő tehetségeket is felkarolja a már ismert alkotók mellett?

Burai István: Az egyesület 1990-ben néhány alkotóművész kolléga és műpártolók összefogásával alakult. Tagjai olyanok, akik szeretik és/vagy művelik a művészetet. Az akkori egyesület három évet élt meg, de a 20-as években az Ajtósi Dürer-egyesületnek is volt egy elődje, az Ajtósi Dürer Egylet mely ugyancsak három évig működött. Azt mi 2000-ben „felújítottuk”, azt tekintjük elődünknek. Az Ajtósi Dürer-egyesületet grafikus- és festőművészek alkotják. Rendszeres bemutatkozási lehetőségeink vannak, s keressük azokat a pontokat, ahol találkozhatunk akár gyerekekkel, akár felnőtt befogadókkal, vagy más érdeklődőkkel.

Vannak-e tanítványai?

Burai István: Nem vagyok tanárember, nem is tanítottam. Azt nem mondom, hogy nem kértek tőlem szakmai tanácsokat, olyankor elemzem azokat a munkákat, amiről kérik a véleményem, de felkészítést nem vállaltam. Az érzéseimet mindig elmondom a munkákról, de hogy egy gyermeknek vagy fiatal embernek érdemes-e erre a pályára lépni, azt felelősséggel nem lehet kijelenteni. Az élet dönti el, kiből mi lesz, mert hiába van valakinek tehetsége, ha nincs szorgalma, kitartása, ereje, akkor soha nem éri el a célját. Ha mindezek megvannak, de hiányzik a szikra, úgy sem működik a dolog.

Építőipari technikumot végeztem, erre büszke vagyok. Már gyerekkoromban is szerettem sokféle dologgal foglalkozni. Manapság nagyrészt akrillal festek, rajzolok tussal, rézkarcot, linómetszetet készítek és követ faragok. Szobrásznak ugyan nem vallom magam, de országos kiállításokon is beválogatták már szobraimat is a festett anyagok mellett.

Megpróbáltam megszámolni egyéni és csoportos kiállításait – nem jutottam a végére.

Burai István: Egy nap 24 órából áll, én pedig sokat és elég gyorsan dolgozom. Hogy ez mennyire jó, vagy nem jó, nem az én tisztem eldönteni. Ha mint alkotót keresnek meg, mindig igent mondok egy-egy kiállításra, és ha szervezői munkára kérnek, akkor ott segítek (Hortobágyi Nemzetközi Művésztelep, Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep).

Ilyen megkeresésre születtek a tapintható képek is?

Burai István: Rózsa Dezső barátom ötlete volt, aki az elmúlt 40 évet egy láthatatlan helyen (telefonközpont – A szerk.) töltötte, ahol mégis sokan láttuk, ugyanis verseket is ír. Egyszer adott egy kéziratot, mondván, ha megindít, ha tudok valamit rajzolni hozzá, nagyon örülne. Némi idő elteltével vittem vissza azzal, hogy sikerült.

A tapintható képek viszont autonóm munkák. „Elődeik” Lévai Gábor keramikussal közös munkáim voltak, azaz én rajzoltam – „összefirkáltam” – azokat a kerámiákat, amiket ő megkorongozott. Írókával kerültek rá a rajzolatok – melyeket sík felületen is kipróbáltam előtte –, s ezt látta, pontosabban tapintotta Dezső, aki azt mondta, hogy „látom, a képeket is”! Innen indult a tapintható kép ötlete, s akkor már konkrétan arra figyeltem, hogy még „olvashatóbb” legyen a nem, vagy csak nagyon keveset látók számára. Én magam is tanúja voltam annak, amikor gyerekek olvasták a képet, és érzékelték: itt egy fa, ott vannak a levelei, vagy máshol egy ember van – ez megrázó volt számomra, s egyben jó érzés is, hogy segíthetek.

A kavicsfestés ötlete honnan származott?

Burai István: Egy indiai művésztelepi meghívás során született. A közeli épület környékére kavicsokat hordtak, onnan gyűjtöttem néhányat. Sok közeli barátomnak, ismerősömnek akartam ajándékot hozni, ám mivel a pénzügyi keretem szűkös volt, festettem egy-egy kavicsot. Később felbátorodtam, s az egyre nagyobb kavicsokon egyre izgalmasabb felületet sikerült létrehozni.

Üvegablakfestményei viszont felkérésre születtek.

Burai István: 2000-ben Égerházi Imre festőművész meghívására voltam a franciaországi St. Michel-i művésztelepen. Kirándulásaink során Reims-ben csodálatos üvegablakokat láttam, melyeket éppen restauráltak. Ott akkor szinte megsemmisültem a csoda láttán, de néhány hónap múlva üvegablakmaketteket készítettem a saját formavilágommal. Majd 2005-ben jött a megbízás a Csokonai-gimnázium üvegablakának elkészítésére. Az iskola homlokzatát Baráth Pál festőművésszel együtt találtuk ki, s készítettük el a tervét. A Csokonai-verseket idéző, általam tervezett és festett üvegablakokat Czibere Sándor díszüveges műhelyében kivitelezték.

Sok helyen megfordult a világban, Indiában kétszer is járt.

Burai István: Igen. Meghívást kaptam Kovács Tibortól, az Újdelhi Magyar Intézet későbbi vezetőjétől –, mely Indiába invitált. Csak magyar művészek voltak a résztvevők azon a művésztelepen, Jodhpurban, az ország északi részén, az „arany háromszögben” 2012 őszén. A következő év tavaszán pedig Mumbai környékén volt a művésztelep a csodálatos sziklatemplomok szomszédságában. Ajanta és Ellora templomai az 1400-as években készültek – ott ugyanúgy meg lehet semmisülni, mint a gótikus üvegablakok előtt.

- Kenyeres Ilona -