Hullaerőpiac

Mérnök már sohasem leszek, jó nekem a rock and roll, dúdolta régi kedvencét Ludwig Hernya, többé-kevésbé gyanútlanul, és persze hogyne jutott volna eszébe akkori saját maga: amidőn a műszakiakat meg a természettudományiakat odahagyta a sóbizniszért.

Hitte akkor, hogy nem is csinált nagy hülyeséget, sőt, egyre jobban vigyorgott magának, látván, hogy belesodródott a nagy bölcsész-jogász-közgazdász-kommunikátor dömpingbe. Aztán persze, mint ahogy minden lényegi érdekesség, itt is utólag derültek ki a nagy tutik. Hogy például, amikor ő dobbantott a gömblombikok meg a nagynyomású folyadékkromatográfok egyébként soha nem feledhető világából, akkor már nem kellett volna. Mert, mire végzett volna, akkorára a bölcsészpiac már a végét járta, s azóta szép csendben ki is szenvedett, és újfent erőre kaptak a természettanos és műszaki áramlatok. Ludwig Hernya egyre inkább a fülében érezte harsogni az aktuális tudományos-technikai forradalom csatakiáltásait, s olyanokat tapasztalt, hogy nyálcsurgatva keresnek mérnököket a legzsírosabb stallumokra, a magafajta csepűrágót meg maholnap kolbászba töltik. Jobb esetben. Hátha valahol őbelőlük lesz a kerítés.

Most akkor kezdett volna visszagyúrni a szórakoztató- után a nehéziparba? Mire összeszedi magát, megint a bölcsészet csillaga ragyoglik fel. És így tovább… Ludwig Hernya úgy járna, mint Darvas Szilárd humoreszkjének hadifogoly hőse, akinek földi maradványai a hadiszerencse pergő változásait követve hetvenhétszer fordultak meg a temetőárok és a mauzóleum közt.

Mert az a baj, hogy a munkaerőpiac pár lépéssel mindig a Ludwig Hernyák előtt tántorog.