Ahogy tetszik, a londoni munka
Ha az ember lánya külföldi munkán töri a fejét, akkor zúdul csak rá a sok „jó tanács”.
Jön az első: ne menj ki, mert úgyse kapsz állást, sőt elveszted az összes pénzed és szégyenkezve kullogsz majd haza… Vagy a másik: gyere ki, itt a kerítés is kolbászból van!
Felkerekedtem tehát saját bőrömön kipróbálni a nagybetűs londonit… A munkaszerzést vagy éppen a csóróságot.
A terv
Egy pubban jött a nagy ötlet, két Cider és egy Pimms után, teszteljük mit is ér a magyar értelmiségi középfokú angol nyelvtudással.
Éjfél körül megszületett a félig őszinte, félig kreatív önéletrajz, – a helyi szokásoknak megfelelően – hiszen úgyse tudják ellenőrizni a magyar referenciát.
Biztos, ami biztos alapon feldobtuk egy álláskereső lapra a művet, – megbízható felszolgáló címmel – és nyugovóra tértünk, miután a környékbeli munkaerő közvetítő irodákat bejelöltük a térképünkön.
És csörög a telefon
Reggel egy cigi és egy tea (fúj), és már venném is fel a „munkakereső egyenruhám”, amikor a Leticia nevű bűbájos hangú hölgy engem kér a telefonhoz.
Próbálom követni a beszélgetést, értem, hogy a „professzionális karrieremről” beszél és faggatni próbál a nyelvtudásomról valamint, hogy mióta vagyok a királyságban. Minden angoltudásomat összeszedve és az idegszálaimmal a női hangra feszülve próbálok nem hülyeséget beszélni és a megfelelő helyen ühümözni.
Ne bólogass!
Apropó ühüm, bólogatás és a társai! Ezek is a gyakori munkakeresős tanácsok közé tartoznak: bólogass, vigyorogj akkor is, ha semmit se értesz. Erről a kísérőm beszélt le, egy albérletkeresős sztorijával alátámasztva véleményét. Amikor elkérte a kinézett ház főbérlője a személyijét megjegyezte az orra alatt, mintegy poénnak szánva, hogy kissé hajaz egy sittesre a képen. Magyar legyen a talpán, aki a kezdetek kezdetén megérti egy angol mormogását. Ám ekkor jött a kérdés, hogy – amúgy – volt-e már börtönben, amire kedves barátom heves bólogatással és mosollyal válaszolt.
Azt hiszem egyértelmű, hogy ezzel a húzással nem javított a lakáskereséséi esélyein, főleg mikor a leendő lakótársai is hatalmas szemeket meresztettek az új információk hallatán. „Azóta kérdezek mindig vissza!”- mesélte.
Az interjú
Visszatérve Leticia-hoz, sikerült leegyeztetni délután kettőre a megbeszélést, valamint felfognom, hogy abban az e-mailben, amit küld benne lesz az iroda címe, ahol vár rám.
Komoly irodaházba érkezve kicsit elbizonytalanodtam. Kicsinek éreztem magam és már abban is bizonytalan voltam, hogy a liftet tudom-e kezelni, nemhogy angolul interjúzni.
Bűbájos Leticia fogadott, hozzáedződve a külföldi munkaerőhöz. Érthetően és kedvesen beszélt, a bonyolultabb szavak után vissza-visszakérdezett, hogy megértettem-e. Örül, hogy magyar vagyok – mondta – az előttem lévő srác is az volt.
Mellettem vértizzadva körmölt egy fekete fiú. Egy sokoldalas teszt kitöltésével fáradozott. Leticia megkérdezte milyen munkát akar. Nem értette. Kérdezte egyszerűbben, majd kissé activitysre véve a figurát. A srác még csak el se tudta játszani, hogy érti. Majd megállapodtak, hogy waiter, azaz pincér akar lenni.
Mennyit érek?
Megkaptam én is a tesztet. Szakszavakra és felszolgálási szokásokra kérdeztek. Elővettem a „mellényzsebből” a magyar józanészt, és a jobbik nyelvtudásom.
Amit nem tudtam ott ködösen fogalmaztam, nagyrészt a magyar alapműveltség részét képezte a kitöltéshez szükséges tudás. Kanál jobbra, villa balra…
Leticia belepillantott az irományomba, majd közölte, hogy az Oxford Street-en, egy francia étteremben intéz nekem munkát 5.75 fontos órabérrel plusz tip, azaz borravaló – ami egy felkapott helyen 10-20 font naponta. A szememben a fontjelek pördültek ki. Magyar fejjel ez 60-70 font, ami napi 20.000 körüli fizu.
Na, most jön a kolbász-nem kolbász dilemma. Mit és mennyiért áldozok, kapok, veszek.
Kolbász – nem kolbász
Ha dolgozok 20 napot (csak), akkor az 1200 fontos havi fizu, amiből ha bérelek egy szobát az havi 400 font. Marad 800. A kaja, persze változó. Az alapélelmiszer közel annyiba kerül, mint itthon. Kicsit több. Ha étteremben eszek jóval több, ha otthon, akkor kevesebb. Számolhatunk havi 150 fonttal, mert nem játszom a sznobot és takarékosan vásárolok. Ehhez jön a bérlet, ami megint 100-120 font havonta. Kerekítsünk és marad 500 fontom. Erre-arra, telefonálásra, ruhára, bulira, vagy félretenni. Egy buli drága 50-100 font, a ruhákat „utánad dobálják”, a telefon 10 -15 font és akkor már Magyarországot is hívtad párszor… De elmehetsz tanulni is havi 400-ért egyetemre.
Szóval nyerek, London felé billen a mérlegem. Már éppen fontolóra veszem, hogy elfogadom az állást, amikor elkezdem pakolni a magyar tálcára (mérlegre) a súlyokat. Egy értelmiségi munkát a pincérkedésért? Magyar kultúrát a multikultúráért? Bevándorló legyek állampolgár helyett?
Megint a londoni tálcára: egy éven belül felsőfokú angol nyelvtudás, két-három év múlva tárgyalási szintű. Járható ranglétrák, egyre több fizetéssel…
Végül felszálltam a hazafelé tartó gépre. Bolond magyar, szeret szenvedni. As you like it, ahogy tetszik – hogy stílusosan Shakespeare-t idézzem.
Sz.Zs.
