H szektor: Pócsik Lívia búcsúzik a DEAC-tól és Debrecentől

A női futsal az elmúlt években valódi debreceni kuriózummá vált, ugyanis a DEAC kisajátította magának a dobogó legfelsőbb fokát, és sorozatban háromszor is magyar bajnok és háromszoros kupagyőztes lett. 2015-től kezdve a csapat tagja volt mindvégig Pócsik Lívia is, aki egyébként mellette a Debreceni Egyetem sportszervező alapszakán, majd sportközgazdász mesterszakán tanult, mellette még pénzügyi ügyintéző végzettséggel is rendelkezik, illetve a honvédségnél is tevékenykedik. A 25 esztendős játékos januárban úgy döntött, hogy szünetelteti sportkarrierjét, és a civil életére szeretne összpontosítani; ennek miértjéről a Haon sport témájú podcastjében, a H szektor 76. részében beszélt. 

Pócsik Lívia azzal kezdte, hogy gyerekként álmodni sem mert arról, hogy ilyen sikereket érhet el, amiért örökké hálás lesz a DEAC-nak. Bár még nem tett le róla teljesen, hogy véglegesen szögre akassza a cipőt, de most a tervek szerint a sportot háttérbe szorítja, és a saját, civil életére koncentrál. – Nem szeretném teljesen elengedni a mozgást, már figyelem a lehetőségeket. Még nem is tudom teljes mértékben, hogy mit hoz a jövő – amit a beszélgetés során bővebben kifejtett.

A kezdetekről

Pócsik Lívia 2009-ben egy Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei kis faluból, Tiszaszentmártonból tette át székhelyét Debrecenbe. – Ahol felnőttem, ott nem volt túl sok sportolási lehetőség, a testnevelő tanár általában fociztatott bennünket, amit aztán annyira megszerettem. Mikor a családommal a cívisvárosba költöztünk, a Bethlen Gábor Szakközépiskolában tanultam, és az akkor bevezetett, mindennapi, kötelező tesiórán is sokat futballoztam. A sportág a szívemhez még közelebb került, mikor az iskolám U15-ös csapatával a kispályás megyei bajnokságban szerepeltünk. Bár akkor a középmezőnyben végeztünk, egy év múlva megnyertük az U17-es pontvadászatot, az U21-esek között pedig bronzérmet szereztünk. 

– mesélte.

Pócsik Líviát leginkább az fogta meg először a sportágban, hogy a teremben teljesen más szabályokkal játszhatnak, ráadásul nem kell széllel, esővel, vagy bármilyen más időjárási körülménnyel megküzdeni. – Az új környezet rögtön magával ragadott, de amellett, hogy már futsaloztam, még körülbelül egy szezonon át a Nyíregyháza nagypályás, NB II.-es csapatában is játszottam. Jöttem-mentem ide-oda, suli mellett nem colt könnyű, volt kihívás bőven, de nem bántam meg akkori döntésemet – fogalmazott.

A sikerekről

 – Nekem ez a meccs azért maradt meg az emlékezetemben, mert aznap a honvédségnél kiképzésen voltam, és az akkori szakaszparancsnokomtól elkérezkedtem a finálé miatt. Aznap fél ötkor keltem, végrehajtottam a kiképzésen kért feladatokat, majd átöltöztem a meccsre, és autóval siettem a helyszínre. Azon a találkozón még gólt is szereztem, és olyan gát szabadult fel bennem, hogy azt nehéz szavakba önteni – mondta.

Szó esett arról is, hogy Magyarországon a legprofibb körülmények között készülő női futsalcsapatok is amatőrnek számítanak, így gyakorlatilag a sport mellett mindenki dolgozik. Livi nagyon sajnálja, hogy általában sokan lenézik a női futsalt, pedig hatalmas energiákat mozgósítanak a sikerekért. A podcastban azt is elmondta, hogy szerinte lennének jó megoldások a sportág népszerűsítésére, és bízik benne, idővel hazánkban is előrelépést láthatunk.

A szoros meccsek híve

Pócsik Lívia leginkább az izgalmas, szorosabb meccseket kedvelte, az utóbbi időben éppen ezért a TF együttese és a Tolna-Mözs elleni találkozókat várta leginkább. – Még a papíron gyengébb csapatokat sem néztük le, hiszen bármilyen hihetetlen, nekünk is voltak rosszabb szériáink. A labda kerek, a meccsen bárki nyerhet alapon álltunk fel mindig. 

– emelte ki.

 – A magyar bajnoksághoz képest ezeken a nemzetközi összecsapásokon sokkal másabb a dinamika, az intenzitás. Portugáliában egy jó erőkből álló mezőnyben a második helyet szereztük meg, ráadásul az akkori kapusunkat, Torma Lillát megválasztották a legjobb hálóőrnek, Horváth Viki lett a gólkirály, a csapat pedig fair play díjat kapott. 

Olaszország egy kicsit másabb volt ebből a szempontból. Ott több csapat jelent meg, eljött a spanyol, a portugál, az olasz, a holland, a lengyel bajnok, és mi voltunk a hatodik gárda. Sajnos nem tudtunk a dobogóra felállni, a negyedikek lettünk, de nagyon jó volt megtapasztalni, mennyi különbség van a csapatok között – fűzte hozzá.

A mezszám bűvöletében

Pócsik Lívia a DEAC-ban valamennyiszer a 7-es számú mezt viselte, amelynek miértjére is fény derült. – Ezt most leszögezem, hogy nem Cristiano Ronaldo miatt játszottam hetesben. Már az U15-ös korosztályban is ezt a számot viseltem, és mikor csatlakoztam a felnőttekhez, szerencsére nem hordta senki, így én lettem az új tulajdonosa. Egyébként az egyik kedvenc labdarúgóm David Villa volt, így miatta is állt közel hozzám a 7-es szám – osztotta meg.

A fekete-fehérekkel mindent megnyerő futsalos sérülés miatt egyszer dőlt ki hosszabb időre a sorból, 2016-ban műteni kellett, de csak fél évet kellett kihagynia. – Utána hál’ istennek elkerültek a komolyabb sérülések – amit közben le is kopogott a stúdiónk asztalán –, és csak kisebb sérülésekkel bajlódtam. Most, hogy egy ideig biztosan szögre akasztom a cipőm, vegyes érzések kavarognak bennem. 

 – emelte ki.

Nagyszerű társaság

A sportoló úgy gondolja, hogy a pályán és azon kívül is hasonló a személyisége. 

Nálunk sose voltak klikkesedések, a szülinapokat mindig együtt ünnepeltük. Amellett, hogy sokat szakmáztunk, másról is közvetlenül beszélgettünk. Nagyon bízom benne, hogy a kapcsolatom megmarad a többiekkel – üzent a társaknak a futsalos.

A búcsúzkodás ideje

 – Szerencsés helyzetben voltam, hiszen az egyetemtől ösztöndíjat, elismeréseket is kaptam, továbbá egyéni tanrenddel segítettek. Ahogyan a futsalban, úgy a tanulásban is mindig a maximumra törekedtem. Néha becsúszott egy-két hiba, de így is jó eredménnyel zártam az egyetemet. Napról napra a Debreceni Egyetemen tanultam, a Magyar Honvédségnél dolgoztam és a DEAC-nál sportoltam, de most úgy érzem, kell egy kis szusszanás. A sport területén szeretnék a jövőben is mozogni, azonban az edzősködés nem áll közel hozzám, inkább a szervezés-irányítás fogott meg. Amit eddig elértem, az elsősorban magamnak köszönhető, mert kitartottam, és a céljaim után hajtottam. Köszönöm a csapattársaimnak, a barátaimnak és a családomnak, hogy végigkísértek és támogattak eddigi utamon. 

 – zárta Pócsik Lívia.