Feltépett sebek – jóleső, mégis fájó nosztalgiázás

A salakmotorozásban nem egyedülálló, hogy testvérpárok küzdenek egymás ellen, a hazai oválpályákról elég megemlítenünk a miskolci Sziráczki és a nyíregyházi Stefáni fivéreket. A debreceni Vidáékra is jól emlékezhetnek a szurkolók, hiszen Szabolcs és Péter is több éven át volt aktív résztvevője a viadaloknak, s ezeket az élményeket elevenítették fel a Salakszórók podcast legutóbbi műsorában. 
A testvérek közül Szabolcs volt eredményesebb, hiszen rövid pályafutása alatt nemcsak a korosztályos világ- és Európa-bajnoki versenyeken állt starthoz, hanem két alkalommal a speedway legjobbjai ellen, a Világkupában is képviselhette hazánkat. A beszélgetésből kiderült, hogy milyen gondolatok jártak a fejében, amikor a példaképei, Tomasz Gollob és Tony Rickardsson ellen motorozhatott, s azt is elárulta, miért döntött úgy 20 évesen (akkor, amikor a legsikeresebb idényt tudhatta maga mögött), hogy befejezi a versenyzői karrierjét. Szabolcs öccse, Péter arról mesélt, hogy a Volán pályán nőtt fel, így elkerülhetetlen volt számára, hogy ő is salakmotorozzon, ám az ő pályafutása még rövidebb lett, mint a testvéréé. Vidáék jelenleg a raliban élik ki a száguldás iránti vágyukat, de mint elmondták, a speedway számukra a mai napig fontos szerepet tölt be az életükben, éppen ezért szponzorálják a debreceni reménységet, Lovas Zoltánt.        

A beszélgetés felvezetéseként arra kérlek benneteket, hogy mutassátok be egymást. 
Vida Péter: – Szabolcs 1984. december 3-án született Debrecenben, 39 éves, két gyermek, a 12 éves Rebeka és a 2 éves Venci édesapja. Bár – mint minden családban – voltak viták és veszekedések köztünk, de jó testvérek vagyunk. Szabira felnézek, mert mindenben lehetett követni a példáját. Salakmotorosként lehetett volna belőle nagyon komoly versenyző, sajnos annak idején a technikai és az anyagi háttér nem volt megfelelő, ennek ellenére voltak olyan eredményei, amire büszkék voltunk. A rali az életünkben még friss dolog, így nehéz megítélni, hogy a salakmotorozásban vagy az autósportban a jobb, mert a volán mögött még nem tudott kibontakozni. Szerintem a motorozásban eltöltött tíz év, amit aktívabban csinált, az eredményesebb volt, bár a ralis két-három éve alatt is elért olyan dolgokat, amire büszkék lehetünk. 
Vida Szabolcs: – Péter 1990. augusztus 22-én született, így durván hat év van köztünk. Az öcsémet már kicsi korától mindenhova vittem magammal, mindenben partner volt, sőt ki is követelte magának, hogy együtt csináljuk a dolgokat. Ahogy elkezdtem a sportot, minden egyes edzésen és versenyen ott volt velünk, s igazából neki is minden álma a salakmotorsport volt.

Testvéreknél általában két lehetőség van, kialakul egy nagyon komoly versenyszellem a fivérek között, ami által nagy lesz a rivalizálás, vagy a kisebb testvér példaképként tekint az idősebbre. Nálatok miként alakult a kapcsolat?
Vida Szabolcs: – Inkább az utóbbi. A salakmotorozást és a ralit is én kezdtem el előbb, de aztán Peti is belecsöppent. De ezen kívül is sok mindenben követ, hála az istennek. 
Vida Péter: – Ez így van. Két-három éves korom óta a szüleim vittek salakmotorversenyekre, majd 1995-ben Szabi elkezdett motorozni, és én is a Volán pályán nőttem fel. Ezek után nem volt kérdés, hogy én is ki akarom próbálni. Szerencsére volt rá lehetőségünk, motorozhattam, és sérülések nélkül jó pár szezont sikerült lehúznom. Mindenben felnéztem Szabira, ennek ellenére mindig szerettem volna megverni, sőt ez a mai napig bennem van. Ez plusz motivációt jelent a számomra, s ez egy egészséges rivalizálást jelent mindkettőnknek. Salakmotorban nagyon nehéz jobbnak lenni nála, talán egyszer, egy edzésen sikerült úgy legyőznöm, hogy ő nagyon nem volt ott képben. A ralit kicsit később kezdtem el nála, így ott a rutinja azért kijön. Rivalizálunk a sportban, de ebből veszekedés még soha nem volt köztünk.

A salakmotorozásban nagyon sok esetben előfordul, hogy az édesapák hatására próbálja ki a gyermek a sportágat. A ti apukátokról is köztudott, hogy nagy rajongója a speedway-nek.
Vida Szabolcs: Azt tudni kell, hogy édesapánk fiatal korában nagyon szeretett volna salakmotorversenyző lenni, de akkoriban szülői engedélyre volt szükség a sportoláshoz, s ezt nem kapta meg. Gondolom, emiatt is nagyon szerette volna, ha mi kipróbáljuk. Gyerekkorunktól kezdve minden versenyre, ahova az anyagi lehetőségek megengedték, családdal együtt mentünk, azaz édesanyánk, Peti és én is elkísértük édesapánkat. Így szép fokozatosan belerázódtunk ebbe az egészbe, és megtetszett a salakmotorozás.

Ki akarta jobban, hogy salakmotoros legyél, te vagy édesapád? 
Vida Szabolcs: – Én! De igazából ő is nagyon akarta, ezáltal én is. Ki volt jelölve az utunk, hiszen gyerekkorunktól kezdve a kismotor, a kisbicikli, azaz ekörül forgott az életünk. Nem felejtem el, a ház előtt, bukósisakban bicikliztünk egész nap.

Ilyen előzmények után milyen volt az első edzés a debreceni Volán pályán? Emlékszel rá? 
Vida Szabolcs: 1994-ben indult a történet, mondtam a faternak, hogy nagyon szeretnék salakmotorversenyző lenni, s vegyen nekem motort és felszerelést. A folyamat azzal kezdődött, hogy fater megvásárolta Adorján Zoli Fiat Ducatóját, ami előtte Armando Castagnáé volt. Aztán beszerzett valahonnan egy rosszabb állapotú állóhengeres 897-es Jawát, ami télen fel lett újítva, utána varrt nekem bőrruhát, illetve Bódi Lacitól vett sisakot. Ilyen előkészületek után 1995 áprilisában kimentünk a legelső edzésünkre. Teljes mértékben emlékszem arra a napra, még Oreskó János volt az edző. A második tréningen nem indult be a motor, talán valamilyen gyújtás problémája volt, és Golenya Janó motorjával mentem be a pályára, és azzal a lendülettel az első egyenesben hatalmasat estem. Akkor még nem tudtam, milyen sokat számít, ha magasabb az ülés, másabb a kormány. Ez a bukás megmaradt bennem, kék-zöld volt a lábam, a kezem, mindenen. Abban az időszakban sok fiatal versenyző volt, többek között a már említett Golenya Janón kívül, Fekete Sanyika, Ádám Janó. És szerencsére voltak versenyzési lehetőségek is. A pályafutásom kezdete után pár évvel indult a fiatalok számára kiírt MAMS Kupa, amit a magyar bajnokik előtt, vagy közben rendeztek meg. Ezeken a viadalokon heten, nyolcan, sőt volt, amikor tízen is starthoz álltunk, így rendszeres versenyzési lehetőséghez jutottunk.

A nagy áttörést a 2000-es idény hozta el a számodra, amikor elindulhattál a debreceni junior Európa-bajnoki selejtezőben. Az U19-esek számára kiírt kvalifikáción Fekete és Ádám volt a magyarok két főversenyzője, míg te tartalék lettél volna, ám az egyik versenyző nem érkezett meg így főversenyzővé léptél elő. Aztán jött a bombameglepetés, ugyanis a két magyar favoritnak nem sikerült bizonyítania, ellenben te továbbjutottál. Milyen emlékeid vannak erről a versenyről? 
Vida Szabolcs: – A verseny előtt szólt a Hajdú Volán elnöke, Kékesi Béla bácsi, hogy a skandináv induló nem jött el, így főversenyző leszek. Hirtelen fel sem tudtam fogni, meg sem tudtam emészteni a lehetőséget. Előtte titkon bíztam abban, hogy tartalékként pár futamba bemehetek, de aztán főversenyző lettem. Az esélytelenek nyugalmával készültem, s jól sikerült a kezdés, ugyanis az első futamomban harmadik, majd utána első lettem. Nagyon örültem neki, utána még volt egy futamgyőzelmem és a második helyem, így végül 9 ponttal zártam, és az 5. lettem. Még arra is emlékszem, hogy a későbbi győztest, a lengyel Michal Aszenberget csak én tudtam megverni. Ebben a mezőnyben olyan versenyzők voltak, mint az orosz Renat Gafurov, aki még a mai napig is versenyzik, az osztrák Manuel Hauzinger, a szintén orosz Ilja Bondarenko, valamint a későbbi Grand Prix nagydíj-győztes szlovén, Matej Zagar. Az is előttem van, hogy Zagar bőrruhában indult. A középdöntő a dániai Glumsoban volt, ahova együtt utaztunk Zagarékkal. A dániai versenyről annyi maradt meg, hogy 2 pontot szereztem, illetve a közös futamunkban Zagar pirosról indult, s úgy megindította a sort, hogy mindenki a földön feküdt.

Peti, szerinted mi volt a legnagyobb erénye Szabinak?
– Szerintem a legnagyobb erénye a start volt. Amikor még együtt motoroztunk, akkor már az indulásnál előnyre tett szert. A startjai nagyon jók voltak, remekül megtanulta vagy érezte, hogyan kell kilőni a startszalagtól.

Ha idevesszük, hogy a korosztályodból még Fekete és Golenya is remek starter volt, felmerül a kérdés, hogy tanultátok, vagy ahogy az ikon, Adorján Zoltán mondta, a véretekben volt a tehetség?
Vida Szabolcs: – Nekem ebben még a legelején Adorján Zoli segített, de ha jól emlékszem, Janót is a Bajnok tanította meg startolni. Nekünk Adorján Zoli példaképünk volt, s az az egykerekes start, illetve, hogy elsőnek jött el a szalag alól, nagyon imponált. Fontos dolognak tartottuk a jó startot, s ez a mai napig így van. Bár napjainkban már mások a motorok és a beállítások, különbözik a dinamikájuk is a régiektől, ám a start még mindig az egyik legfontosabb összetevője ennek a sportnak.

Két szezonban a junior világbajnokságon is szerepeltél, melyik volt a legemlékezetesebb viadalod? 
Vida Szabolcs: – 2004-ben a lengyelországi Rawiczban Sike Tamással voltunk a magyar résztvevők a selejtezőben. A verseny előtt a Wroclawban dolgozó Baráth Lajoshoz mentünk, ugyanis az akkori szponzoromtól, az Ice Star-os Balogh Jánostól kaptam egy Otto Weiss-féle blokkot, s ezt szerelte be Luigi egy új kasztniba. A motort nem tudtam kipróbálni, mivel az edzést elmosta a jeges eső, így a versenyen tesztelhettem először a gépet. Az a motor olyan szinten tette a dolgát, hogy az alapszakaszt követően különfutamot mehettem a továbbjutásért. Az ellenfelem a kanadai Kyle Legault volt, akivel óriási csatát vívtunk, s emlékszem, futam közben azt mondtam magamban, innen továbbjutás nélkül nem megyek haza! Végig fej fej mellett haladtunk, az utolsó kanyar megkezdésekor kívül voltam, de egy picivel hamarabb tudtam fordulni, mint az ellenfelem, s bevágtam a szegélyre. Nem sok helyet hagytam neki, kiütötte alólam a motort, mind a ketten elestünk. A vezetőbíró a kanadait zárta ki, így továbbjutottam a középdöntőbe.

A 2003-as és 2004-es idényben óriási dolgot értél el, ugyanis még junior versenyzőként tagja voltál a Világkupában szereplő magyar válogatottnak. Előbb a dániai Holstedben szerepeltél a lengyel, a svéd és az orosz gárda ellen, így többek között Tomasz Gollob, Andreas Jonsson, Piotr Protasiewicz és Peter Karlsson ellen állhattál startszalaghoz. Hogyan élted meg ezt a versenyt?
Vida Szabolcs: – Szinte elmondhatatlanul jó érzés volt. Gyerekként rengeteg videót néztem Tomasz Gollobról, Tony Rickardssonról és Hans Nielsenről, így hatalmas vágyam volt, hogy egyszer ellenük motorozhassak. Amikor a szalagnál a startpozíciót kerestem, és megláttam, hogy Gollob van mellettem, hirtelen azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány? Éppen ezért sosem felejtem el (mert számtalanszor visszanéztük és „kikockáztuk” a felvételt), hogy amikor Gollob mellől rajtoltam, picit jobban kaptam el a rajt pillanatát, mint a lengyel, majd később kicsit arrébb kellett raknia a lábát, hogy be tudjon elém fordulni. Kissé bezavartam Gollobnak, persze utána pillanatokon belül már utcahosszal előttem motorozott, de akkor is volt pár pillanat, amikor együtt haladtunk. És ez nagyon jó élmény!

Ezt az élményt tovább lehetett fokozni, ugyanis a következő évben, az Eastbourne-ben megrendezett Világkupán a házigazda britek, a lengyelek és a svédek ellen motorozhattál. Ezen a versenyen a már „jól ismert” Gollob és Jonsson mellett olyan világsztárok voltak az ellenfeleid, mint Tony Rickardsson, Mark Loram, Lee Richardson, Antonio Lindback, Scott Nicholls, Jaroslaw Hampel, vagy éppen Joe Screen. Ekkor az a gyermeki lelkesedés, ami Holstedben elkapott, átcsapott valamilyen szinten rutinba, hogy ellenük már versenyeztem, vagy ugyanolyan élmény volt motorozni, mint Dániában? 
Vida Szabolcs: – Ugyanolyan felejthetetlen élmény volt, mint az első. Mondhatnám, hogy az előző évből tanultam, de ők annyira más kategóriát képviseltek. Angliában is mindent megpróbáltam, hogy legalább egy picit villantsak, hátha látna bennem valaki fantáziát. Bár az eredménnyel nem dicsekedhetek, végül összejött egy érdeklődés. Nagy Robi volt akkor a csapatvezető, s tőle kérdezte az amerikai világbajnok, Sam Ermolenko, hogy ki ez a srác, hány éves vagyok? Látott bennem fantáziát, tetszett neki, ahogyan a motoron ültem. Ő mondta, hogy lehetne lehetőségem a következő idényben az angol második ligában motoroznom, de erre már nem került sor.

Peti, a helyszínen, vagy a televízió előtt nézted a bátyád világkupás szereplését?
Vida Péter: – Holstedben ott voltam, akkor nem tudtak itthon hagyni, de Eastbourbe nem vittek ki, azt a versenyt a televízióban néztem. Holstedről nekem is vannak felejthetetlen élményeim, például lepacsiztam Tony Rickardssonnal, amikor megnyert egy futamot. Elsomfordáltam a depóban a világsztárok között, ami egy sportszerető embernek hatalmas dolog volt. Fantasztikus érzés volt pár napig beleszagolni a profi világba. Már akkor lehetett látni, hogy ez egy egészen más világ, mint amit mi megszoktunk. Az angliai csapat-világbajnokságot nem nézhettem a helyszínen, s mivel nem volt Sport1-ünk, ezért anyával és Balogh Csabival átmentünk a szomszédba, Pénzes Gabiékhoz megnézni a versenyt. Kicsit ideges voltam, hogy itthon hagytak, de nagyon büszkék voltunk rá. Utána videóról rengetegszer visszanéztük a versenyt, szerintem el is kopott a kazetta.

Mit tartasz a legjobb eredményednek?
Vida Szabolcs: – A debreceni junior Európa-bajnoki selejtezőről való továbbjutást, a 2004-es junior világbajnoki-selejtezőn kiharcolt kvalifikációt, illetve a világkupás szerepléseket. Mondjuk a 2004-es gyulai Világkupa-selejtezőn az én 4 pontomra is szükség volt a továbbjutáshoz, így erre is büszke lehetek. Szintén 2004-ben rendeztek egy Mitrópa Kupa fordulót az ausztriai Wiener Neustadtban, ahol szintén jól ment a motorozás, tíz pont körül teljesítettem. Sajnos a magyar bajnokikon, 2003-ban és 2004-ben nem jött össze egyszer sem, pedig mindent megtettem azokon a versenyeken is, talán túlzottan bele akartam szólni a nagyok dolgába, és ezért túlstresszeltem a viadalokat. Húsz év távlatából visszagondolva azt érzem, pont akkor hagytam abba, amikor a legjobban tudtam volna fejlődni. Ha sok versenyem lett volna, bármi történhetett volna a pályafutásomban.    

Miért döntöttél úgy 20 évesen, hogy abbahagyod a versenyzést?
Vida Szabolcs: – Miután hazajöttünk az eastbourne-i Világkupáról, utána már csak egy bajnoki versenyen indultam Miskolcon. Nagyon balszerencsés viadal volt, többször is estem, nagyon rosszul sült el számomra. Szezonzárásként még volt egy edzés, de akkor is volt valami gikszer Kovács Attilával, így zártam az évet. Viszont az angol lehetőségre nagyon ráfüggtem, mert azt éreztem, fiatalként óriási sanszot jelent számomra, ha egy-két évre kimegyek Angliába, és ott minden fortélyát megtanulhatom ennek a sportnak. Tulajdonképpen egy blokk és némi költőpénz kellett volna hozzá, mivel akadt egy család, amelyik befogadott volna magához. Hiába próbálkoztam, kerestem szponzorokat, de nem jött össze. Nem kaptam annyi segítséget, hogy megvalósítsam az álmaimat. Abban az időben fiatal, forrófejű voltam, megsértődtem az egész világra, s ezért úgy döntöttem, nem folytatom tovább a versenyzői karrierem.

Amíg versenyeztél, hogyan állt össze az anyagi háttér?
Vida Szabolcs: – 1995-ben kezdtem motorozni, s amíg elsajátítottam az alapokat, száz százalékban a család teremtette meg azt a pénzt, amit a motorozásomra fordítottunk. Aztán 2002-től kezdődően édesapámmal elindultunk, s felkeresve a kapcsolatait, megpróbáltunk szponzorokat találni. Szerencsére többen is adtak kisebb-nagyobb összegeket, így ezekben az években már a szponzori támogatások adták ki a költségvetés túlnyomó többségét. Ennek nagyon örültünk, mert szerintem abban az időben sem volt könnyebb szponzort találni, mint most. Akkor én már segédmunkásként dolgoztam, így a támogatások mellett a saját pénzemet is beletettem a sportba. Nem felejtem el, hogy a fizetésemből sárvédő garnitúrát vettem, míg a motortakarót mi varrtuk, mert akkoriban felszereléseket még nem nagyon lehetett rendelni Lengyelországból. Az egész család mindent megtett a versenyzésem érdekében, édesapám, édesanyám és én is, de Peti sem maradt ki, a megspórolt pénzéből vettünk kuplungláncot. A családból odarakta magát mindenki 100 százalékig, éppen ezért sértődtem meg a világra, hogy a brit ligás szerződés nem akart összejönni. Lehet, hogy kicsit türelmesebbnek kellett volna lennem, és akkor idővel kialakult volna, de már most, így utólag visszagondolva, lehet, ennek így kellett történnie.

Olyan érzésem van, mintha sebeket tépnénk fel benned a beszélgetés alatt.
Vida Szabolcs: – Valóban maradt bennem egy kitöltetlen űr, jól érzed. Pár éve Martin Vaculiktól vettünk egy-egy motort és komplett felszerelést Petivel, s amikor ránk jön a motorozhatnék, arról szoktunk beszélni, tartozunk magunknak annyival, hogy elinduljunk még egy versenyen. Talán nézünk valami öregfiúk viadalt külföldön, ahol versenyezhetünk, s ha a megmérettetés végén valami kis vázát adnának, az jólesne.

Peti, a te salakmotoros karriered hogy alakult?
Vida Péter: – Amikor Szabi vizsgázott 1997-ben, akkor én 7 évesen egy Romet kismotorral bemutatóztam a verseny előtt. Aztán jött egy 5 éves szünet, majd egy edzés végén Szabi motorjával mentem pár kört. Aztán 2003 év végén megörököltem a bátyám egyik motorját, majd a következő évben, Tabaka Józsikával együtt elkezdtük az edzéseket. Annyira komoly tréningeket tartott Oreskó Jani bácsi, hogy a nyár közepén már startos két köröket mentünk. Akkor ott elindult valami, de mivel a szezon végén Szabi befejezte a karrierjét, nekem is véget ért a motorozás. Mondjuk ebből volt is hiszti otthon, párszor elindultam világgá – de nem messzire jutottam. Aztán 2013-ban elindultam egy quadversenyen, de a folytatásban nem akartam krosszruhában motorozni, ezért kimentem Częstochowába egy salakos overált csináltatni. Az év végére Szabival annyira belelovaltuk magunkat ebbe az egészbe, hogy Szilágyi Sanyitól megvettük Tomi két motorját. Így sodródtunk vissza a speedway-hez. Eleinte csak hobbiszinten akartuk csinálni, de aztán 2014-ben Zsarnovicében rendeztek egy öregfiúk versenyt, ahol amatőröknek is szerveztek egy külön viadalt, amin Fekete Sanyika mögött a második lettem. Ez olyan lökést adott, hogy még ebben az évben elindultam a Nagyhalászban rendezett magyar bajnokin. Ezután még a vállalkozáson mellett kijártam edzésekre, majd 2016-ban Debrecenben rendezték a Debrecen–Zsarnovice meccset, ahol Szabival mind a ketten elindultunk. Emlékezetes maradt, mert én nyertem az első, ő pedig a második futamot. Előtte sosem sikerült futamot nyernem hazai pályán, s a mai napig bennem van az a négy kör, s hogy nagyon lassan telt el. Az a futam érte a pénzt! 2017-ben úgy álltam bele a szezonba, hogy végigcsinálom a magyar bajnokikat és pár meghívásosra is elmegyek. Tabaka Józsiék akkor keltették újra életre a Barátság Kupát, ahol minden fordulón végigmentem, a magyar bajnokin a 12 versenyzőből az 5. lettem, a legjobb versenyem a gyulai viadal volt, amin az elődöntőben a 3. helyen végeztem, így éppen hogy lecsúsztam a döntőről. Kevés motorozásból ezekre az eredményekre vagyok büszke.
Vida Szabolcs: – Peti „üzemórában” nem sokat salakozott, viszont abban a kis időben rohamosan fejlődött, és stabilan motorozott.

De miért hagytad abba a salakmotorozást?
Vida Péter: – 2017-ben megvettük a motorokat Vaculiktól, a következő évben próbáltunk felkészülni az idényre, kijártunk krosszmotorozni, de Szabi összetörte magát. Emellett ebben az évben volt, hogy Tabaka Józsiék abbahagyták a sportot, s korábban hiába jöttek vissza többen is, akkorra elfogytak a társak is. Ráadásul a gyulai pálya is bezárt, s felnőtt fejjel átgondoltam az egészet, hiszen akkor már vállalkozó voltam, és a befejezés mellett döntöttem.

Pár éve átnyergeltetek a ralira, ahol már nemzetközi viadalon is indultatok. Össze lehet hasonlítani a két élményt, amit a sportágak nyújtanak?
Vida Szabolcs: – Amíg a raliban egyedül az idő az ellenfél, addig a salakmotorozás egy gladiátorharc, hiszen hárman még ott vannak melletted a pályán. A salakon sokkal nagyobb a nyomás, ugyanis fix pályán mész, körbe a lelátón ott a közönség, s így küzd meg négy motoros. A raliban is kialakul a stresszhelyzet, hiszen bizonyítani szeretnél, jól akarsz menni. Az autók egyesével állnak be a starthoz, különböző idő elteltével vágnak neki a távnak a versenyzők, s az idő az ellenfél. A raliban az adrenalint az adja, hogy 180-200 kilométer/órával mész szinte egy bicikliúton, ami tele van kátyúval, valamint sárfelhordással. A salakos múltból fakad, hogy az autóversenyek során már jobban kezeljük a stresszt, már rutinosan várjuk a futamokat.
Vida Péter: – A salakmotorozás egy pillanatsport, hiszen futamonként egy-másfél percet töltünk a pályán, s ha nap végén leülepszik az adrenalin, kevés dolgot tudsz visszaidézni, mert annyira gyorsan történt minden. Viszont a rali egész nap adja az adrenalint: a gyorsasági szakaszokon felmegy iszonyatosan, utána, amikor etapon mész a következő gyorsaságira, addig lejjebb jön, majd újra fel, azaz egyfolytában ingadozik a vérnyomás. Rendkívül komplex, összetett sport a rali. Így, idősebb fejjel nekünk talán azért tetszik igazán, mert nincs olyan hamar vége, mint a salakmotorversenyeknek. A speedway-ben hetekig készülsz egy versenyre, amin összesen kicsivel több, mint 5 percet ülsz motoron.
Vida Szabolcs: – A rali sokkal összetettebb dolog, mint a salakmotor, de nyílván a salakmotor a szívünk csücske.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Lovas Zoltán motorozását anyagilag támogatjátok mindketten. Miért döntöttetek úgy, hogy szponzorai lesztek az ifjú debreceni reménységnek?
Vida Péter: – Szoktam járni versenyekre és az interneten is figyelemmel követem a sportág történéseit. Így láttam – még 2022-ben – videókat Zolikáról. Feltűnt, annak ellenére, hogy milyen magas, szépen helyezkedik, jól ül a motoron. Amit 20 éve látok a sportban: sokat elmond egy versenyzőről, hogyan ül a motoron. Illetve tetszik az az akarás, amit az apukájával megtesznek azért, hogy minél több versenyen álljon starthoz. Szerintem ez azért jó, mert ezáltal a 250-es motorral megtanul versenyezni, nem egyedül köröz a pályán, hanem ellenfelekkel küzd, megszokja a versenyhangulatot. Tavaly a Speedway Ekstraliga Camp ideje alatt nyaralni voltunk, így élőben tudtam nézni a viadalt, s nagyon jó volt látni, hogy egy magyar versenyző is tud elől menni. Összességében nem egy félős srác, látok benne fantáziát, s ezt nem azért mondom, mert nincs más magyar. Sok munkát tettek már eddig is a sportba, s még ennél is sokkal többet kell, ha komoly szinten akarják csinálni. Sokat kell még neki motorozni, de látok benne lehetőséget. Még mi is büszkék lehetünk arra, amit már elért, még ha kisebb kategóriában is, hiszen miután Tabaka Józsi abbahagyta, nem nagyon ért el senki ilyen eredményeket.
Vida Szabolcs: – Nekem az szimpatikus Zolikában és az édesapjában is, hogy olyan maximális hozzáállást látok a részükről az egész sportág iránt, ami elengedhetetlen. Véresen komolyan gondolják, s ezt nem is lehet másként csinálni, mert csak ez vezet eredményre. Amíg a sportágban voltunk, faterral láttuk, hogy nem egy versenyzőből úgy lett sztár, hogy nem voltak gazdagok, kicsi segítségekből megindulva rakták össze a hátteret a motorozáshoz, majd idővel profi versenyzővé váltak. Szerintem a legfontosabb, hogy egy versenyzőnek legyen alapérzéke a motorozáshoz, jól üljön a motoron, érdekelje ez az egész, alázatos legyen és rengeteget versenyezzen. Versenykörülményekből kell a legtöbb, mert abból fog tanulni, s utána biztosan jönnek majd az eredmények. A szponzor pedig azért kell, hogy besegítsen a blokkok vásárlásában, az alkatrészek beszerzésében, hogy idáig eljuthasson a versenyző. Ahogy a lehetőségeink engedik, mi mindenféleképpen segíteni fogjuk Zolika pályafutását.