Interjú a tokiói olimpia egyik debreceni fotósával

2021.08.25. 14:00

Derencsényi István: „Az a fontos, hogy érzelmeket váltsak ki”

A fotóriporter három hét alatt több mint százezer képet „lőtt” az olimpián.

Fotó: Derencsényi István-archív

A Magyar Úszószövetség hivatalos fotósaként vett részt a tokiói olimpián Derencsényi István. A debreceni fotóriporter az apró mozzanatokat és a valódi érzelmeket igyekszik lencsevégre kapni, így volt ez a tavalyról az idei évre csúszott ötkarikás játékokon is. Egykoron a Hajdú-bihari Napló fotóriportere volt; bár már egy ideje nem találkozunk az újság hasábjain képeivel, segítségével most az olimpiát fotósszemszögből jártuk körül. Többek között szó esett a szakmai fortélyokról, Cseh László utolsó úszásáról és a legérzelemdúsabb képekről is. (A szakmai ismeretség és a Naplónál eltöltött közös idők nyomán a tegeződést ezúttal írásban is megtartottuk.)

Ez már a harmadik olimpia, amin fotóriporterként vettél részt, a körülmények ismeretében ez mégis más volt, mint az előzőek. Milyen emlékként marad meg benned a tokiói?

Így még nem rendeztek olimpiát, mindenképp különleges marad számomra. Már a múlt évben letettem róla, hogy lesz egyáltalán. Mindvégig úgy voltam vele, amíg nem ülök bent az uszodában és nem fényképezek, addig nem is várok tőle semmit, nem éltem bele magam. Ez mindenképp megmarad, hogy egy különleges olimpián ott lehettem. Most nem volt médiafalu, a sajtó munkatársait különböző hotelekben szállásolták el. Buszokkal szállítottak minket a helyszínekre, ez elég időigényes volt egy 13 milliós metropoliszban. A szálloda és az uszoda 15 kilométere volt egymástól, volt olyan, hogy ezt az utat két óra alatt tettük meg.

Mennyi idő ment el naponta az utazásra?

Körülbelül négy óra. Napközben nem jöttem el az uszodából, a köztes időt – 5-6 órát – eltöltöttem ott. Minden helyszínen van sajtóközpont, ott elvoltam. Az időeltolódás miatt könnyű volt dolgozni, míg itthon éjszaka volt, Tokióban mentek a versenyek, nem kellett annyira gyorsnak lenni. A Facebook, Instagram korában úgy alakítottam ki a munkamenetem, hogy lefényképezem az adott versenyszámot, egy gombnyomásra egy felületen megjelennek a képeim, s a szerkesztő már tud is velük dolgozni.

Mennyire nyomta rá a bélyegét az időeltolódás a munkára? Könnyen át tudtál állni?

Szerencsére már hozzá vagyok szokva az időeltolódásokhoz, tudom, hogy mit csináljak, hogy pihenjek. A repülőn is tudok aludni, rögtön bevethető voltam, ahogy megérkeztem.

Nem volt könnyű kint, karanténban kellett lennünk, mindennap tesztelés volt, ha végig negatív voltál, akkor mehettél dolgozni.

Kérvényeztem, hogy hamarabb mehessek, így már az edzésekre ki tudtam menni. Rögtön hadra fogható voltam.

Milyen technikával vágsz neki egy olimpiának?

A legtöbb esetben három géppel dolgozom, a napi munkában pedig kettővel. Mind a három gépen másfajta objektív volt, hogy gyorsan tudjak reagálni a dolgokra. Különösképpen nem kellett készülnöm, inkább ott tudtam beszerezni olyan dolgokat, amelyeket mondjuk, Amerikából kellene megrendelnem, de itt ilyenkor felvonulnak a nagy gyártók. Ők még mindig harcolnak, hogy fekete vagy fehér objektív látszódjon a tévéközvetítésben. Mondok egy példát: Kvangdzsuban a világbajnokságon a FINA-nak dolgoztam, ott a Nikon volt az egyik főtámogató, és én Canon gépeket használok. Ezért nekem a Nikon a teljes felszerelést biztosította, hogy amikor a tévében mutatkozom, akkor ne fehér objektív látszódjon, hanem fekete.

Mennyire kellett megharcolni a legjobb helyekért a lelátón?

A királyi számok – például az atlétika, a kosárlabda, a kézilabdában a negyeddöntő vagy az úszás döntője – mind jegyes rendszerrel működnek. Van egy all passod, amellyel minden sportágat látogathatsz, és vannak a sportágspecifikus akkreditációk. Tokióban volt körülbelül 1200 fotós, el lehet képzelni, hogy ha ott lettek volna még a nézők, a sportolók is, egy úszódöntőre lehetetlen lett volna bejutni, mert mindenki arra akar menni. Ennek elkerülésére felülvizsgálják, hogy kinek van helye ott. Aki mondjuk kiment a kézilabda-szövetségtől, az ne legyen ott a kosárlabda-mérkőzéseken, a saját szórakozására ne üljön oda. Egy-egy versenyszám előtt megkaptam a jegyet, ami mindig máshova szólt, de ezt lehetett cserélgetni. Megvolt az időpont, hogy mikor nyílik a pajta ajtaja, futottak be az emberek az adott szektoraikba. Persze vannak a kiváltságosak, az az 5-6 nagy hírügynökség, amelyeknek bérelt helyük van.

Mikor kellett beállnod a sorba, hogy jó helyed legyen?

Első voltam mindig. Délelőtt voltak a döntők, délután az elődöntők, az utóbbi nem volt jegyes. A fotómenedzser adta a jegyeket, hogy ki, melyik szektorba mehet. Végiggondolom azt, hogy aznap nekem ki a fontos, az uszodában hol lehet őt a legjobban megfényképezni. Úgy voltam első mindig, hogy tudtam, mikor kezdi el osztani a jegyeket Hanna, a fotómenedzser – őt már ismertem máshonnan versenyekről. Beálltam startpozícióba ahhoz az asztalhoz, amelyiknél kiadta őket, majd bevittem a felszerelésemet. Maximalizálva volt, hány ember ülhet egy pódiumon, de nagyon ki volt szolgálva a munkánk, hogy minél gyorsabban kikerüljenek a képek. Hírverseny van; bár nekem nem kellett senkivel se versenyeznem, de a saját képeinket használtuk az úszó- és a vízilabda-szövetségnél, s a magyar olimpiai csapatnak is fényképeztem.

A vízilabdacsapat elszántságát szintén megmutatta fotóival | Fotó: Derencsényi István-archív

Mennyire hiányoztak a nézők a lelátókról?

A nyüzsgés hiányzott; kimentél a városba, és meg sem mondtad volna, hogy Tokióban olimpiát rendeznek. Nem voltak az utakon dedikált sávok sem, ahol csak az olimpiai autók közlekedhettek volna. Az olimpiai stadionnál és a Szivárványhíd lábánál, ahol a nyílt vízi számokat rendezték, volt ötkarika kirakva, de egyébként nem mondtad volna meg, hogy olimpia van.

Mi adta a legtöbbet neked ezen az olimpián?

Nekem mindig az úszás adja a legtöbbet, mert az úszóknak majdhogynem a mindennapjait látom, ismerem személyesen őket. Cseh Laci utolsó úszása nagyon szép volt, el is érzékenyültem, főleg, amikor ment le. Ilyenkor ki kell kapcsolnom az agyam, nem lehetnek érzelmeim, nem szabad azonosulnom semmivel. Ha én ott elbőgöm magam a boldogságtól, hogy olimpiai aranyat szerzett mondjuk Milák Kristóf, akkor nincs képem róla, mikor nekem pontosan ezeket az érzéseket kell közvetítenem. Mindenki tudja rólam, hogy az érzelmeket szeretem fényképezni, nekem erre kell figyelnem. Ismerem az úszókat, tudom, mire, hogyan reagálnak. Ha ott vagyok az uszodában, nem úgy képzelem el, hogy egy olimpián vagyok, hanem a munkámra koncentrálok. Hetekkel később szokott leülepedni ez az egész bennem.

Milák Kristóf aranyérmet érő úszásánál is ott volt | Fotó: Derencsényi István-archív

Melyik képnél érezted azt, hogy itt elkaptál minden érzelmet?

Amikor Kozák Luca megállt a gát előtt. Ha belegondolunk abba, hogy mondjuk öt évig készül erre, ott van egy döntő kapujában, és csak ő tudja, mitől blokkolt le, vagy vesztette el a ritmust. Miután megállt, még tíz percig fényképeztem, sokan megállnak ilyenkor, én viszont nem. Biztos nem szép dolog fényképezni egy síró embert, de nekem az a fontos, hogy érzelmeket váltsak ki. Ott van például a Hosszú Katinkáról készült képem, amin leszegett fejjel kullog ki, plusz be is mozdítottam a képet, hogy mozogjon. Nekem nagyon sokat elmond ez, mert egyetlen képben van benne az egész. Nem egy úszókép, hanem egy történet.

A Kozák Lucáról készült képei rengeteg érzést váltanak ki | Fotó: Derencsényi István-archív

Ilyenkor még rendszerezned kell a képeket, itthon átnézed őket?

Mióta hazajöttem, hozzá se nyúltam a képeimhez, meg sem néztem őket. Több mint százezer képet lőttem három hét alatt. Várom a pillanatot, hogy leülepedjen.

Ott, abban a pillanatban készre fényképeztem, nem nyúlok bele a fotóimba utólag. Ahogy lement a verseny, elküldtem, az adott versenyszámmal készen voltam. Most kell egy kis idő, míg leülepszik, elfelejtem a képeket, teljesen más szemszögből fogom megnézni őket, és kiszedegetem majd belőle azokat, amelyek még kellenek nekem.

Mivel fogsz feltöltődni? Mi vár rád még idén?

A sport nem áll meg, megyek még idén is külföldre. A múlt évről bepótolandó rövidpályás úszó-Európa-bajnokság, lesz rövidpályás világbajnokság Abu-Dzabiban év végén. Jövőre, ha minden igaz, téli olimpia, de itt van még a hazai rendezésű kézilabda-Európa-bajnokság is. És természetesen a hortobágyi munkát ugyancsak folytatom.

Az olimpiák és rengeteg bajnokság után van még valami, amit szakmailag szeretnél elérni?

Már teljesítettem, amit akartam. Amikor gyerekkoromban elkezdtem a sportfotózást, az volt a vágyam, hogy ott szeretnék lenni egy téli és egy nyári olimpián. Ha az megvan, más már nem kell. Voltam nagyon sokfajta sport­eseményen, de ez a „királyi rész”.

Kiss Dóra

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában