Százéves lenne a „szuplékirály”

Miközben mindenki a tokiói ötkarikás játékokra figyel ezen a napon egy néhai debreceni olimpikon éppen századik születésnapját ünnepelhette volna, ha annak idején nem ragadja el olyan fájdalmasan korán a halál. A DVSC egykori főiskolai világbajnok, felnőtt vb-bronzérmes, többszörös válogatott és hatszoros magyar bajnok birkózójáról, az 1921. július 30-án született Németi (Steinhardt) Gyuláról van szó, aki két olimpián is képviselte a magyar és a debreceni színeket. A cívisvárosban született sportoló kötött- és szabad fogásban, közép- és félnehézsúlyban versenyzett, a „szuplékirálynak” nevezték társai, mivel ellenfeleinek nagy részét hátsó kiemeléssel vitte szőnyegre.

– Édesapám a Tímár utcában lakott, kisgyerekként ott szédelgett a tímármesterek műhelyében a dézsák között és látta ahogy az ott dolgozók az egyikből a másikba rakják át az alkalmanként akár fél mázsát nyomó nedves bőrdarabokat – idézte fel a Hajdú-bihari Naplónak a kiváló birkózó fia, Németi Gyula, aki maga is sportolt, aktív pályafutása alatt élvonalbeli labdarúgó, később pedig a DVSC kétszeres EHF-kupa-győztes női kézilabdacsapatának technikai vezetője volt.

„Apu gyermekként segédkezett a bőrök kirakásában, amitől idővel annyira megerősödött a derék- és hátizma, hogy később emiatt tudta szinte minden ellenfelén végrehajtani a szuplét, vagy más néven reburt.”

– Mindenki csodálta a technikáját, a szovjetek még filmre is vették, hogy úgy tanulmányozzák a mozdulatát. Már a polgári iskolában megismerkedett a birkózással, és 15 éves korától több mint három évtizeden át hű maradt a DVSC-hez. Versenyzőként éppen felfelé ívelt a karrierje, amikor kitört a második világháború, és besorozták egy menetszázadba. Ám a századparancsnoka kihúzta a nevét az utazók közül mondván, az addigra már ifjúsági- és felnőtt bajnokságot is nyert birkózónak itthon van a helye, mert még sok dicsőséget fog szerezni Debrecennek és a hazának – elevenítette fel Németi Gyula.

Igaza lett a századparancsnoknak, hiszen az idősebb Németinek később sok sikerben – és ahogy a sportban benne van –, időnként csalódásban is volt része. Sajnos utóbbi kettő közé tartozik a két olimpiai szereplés is, hiszen 1948-ban, Londonban a 79 kilogrammos súlycsoportban egy pontozással elvesztett mérkőzés után kettőt tussal nyert, ám azután a későbbi aranyérmes svéd Axel Grönberg útját állta, így hatodik lett. A sors a helsinki olimpia évében sem volt kegyes hozzá, izomszakadást szenvedett, amelyből épp csak felépülve vállalta az indulást a finnországi játékokon, ám negyedik meccsén ismét a címvédő svéddel került szembe és végül a negyedik helyen végzett.

– A ’48-as olimpia idején egy éves voltam, így arról személyes emlékem nincs, de mesélték, hogy repülővel ment az angol fővárosba a küldöttség – emlékezett vissza Németi. – Ám útközben le kellett szállni talán tankolni, és amíg feltöltötték üzemanyaggal a repülőt egy másik sportküldöttség gépe felrobbant a reptéren. Értelemszerűen ez sokkolt mindenkit, a mieink is látták, akik közül többen is mondták, hogy ők ezek után nem akarnak visszaülni a gépmadárba. Az ’52-es játékok idején édesanyámmal a rádión követtük az eseményeket, az esti összefoglalóban mondták el miként állnak a sportolók. Emlékszem ahogy elhangzott, Németi Gyula nulla hibaponttal áll, minden meccsét addig tussal nyerte. Másnap birkózott egy finnel majd ismét Grönberggel került szembe és mindkettőtől pontozással kapott ki. Ez különösen a finn kapcsán fájó, hiszen ott nagyon lejtett a hazai pálya, de édesapám sem volt annyira fitt, amennyire kellett volna. Történt, hogy előző nap nyert Csermák József kalapácsvetésben aranyat, amit érthető módon megünnepeltek utána. A gond az volt, hogy éppen édesapám lakhelye fölött volt az a szoba ahol mulattak, így ő éjfél után bekopogott hozzájuk, hogy még egyszer őszintén gratulál, de lehetne-e csendesebben, mert két fontos meccse lesz, és ő is szeretne jól szerepelni. Természetesen megígérték, hogy mindenki csendben marad – na ez körülbelül olyan 10-15 percig tartott, aztán reggelig dáridóztak, így apám nem aludt, és ezen valószínűleg elment egy olimpiai érem. Amikor később ez bármikor szóba került láttam az arcán, hogy nagyon fájt neki – osztotta meg az emlékeket.

A helsinki játékokon a magyarországi sportolók összesen 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérmet szereztek, amely máig a magyar csapat eddigi legeredményesebb olimpiája. A hazatérő küldöttséget nagy tömeg fogadta, több ezren gyűltek össze a Keleti pályaudvarra, hogy megünnepeljék a sportolókat. Németi Gyulát a felesége és Budapesten élő szülei várták a terminálban, onnan mentek át a Nyugati pályaudvarra, hogy felszálljanak egy Debrecenbe tartó vonatra.

Amíg átértek a Nyugatiba az emberek folyamatosan gratuláltak, integettek a sportembernek, útközben volt olyan üzlet, ahol behívták, hogy válasszon magának akár egy inget, akár egy cipőt, hiszen felismerték, és nem csak az egyenruha miatt.

Ekkor talán még senki sem sejtette, hogy hamarosan véget ér a pályafutása, egy esztendő múlva még elindult a nápolyi vb-n, ahol az ötödik helyen végzett, de aztán bordatörés és térdsérülés miatt fel kellett hagynia a versenyzéssel. Edzőként kezdett új karrierbe a DVSC-ben, idővel szakosztályvezető lett, majd 1957-től ’63-ig a piros-fehérek elnöki posztját is betöltötte, hogy aztán Szombathelyen folytassa életét. Idővel sajnos megtámadta a gyilkos kór, és a cívisváros egyik birkózó ikonja 1970. június 5-én elhunyt.

– Én a halálakor az NB I.-es Haladásban futballoztam, vonaton érkeztünk Debrecenbe, és meglepetésemre édesapám már fel volt ravatalozva a teraszon, mert a város akkori vezetése, valamint a sportolók már mindent leszerveztek. Sok pályatársa és tanítványa, illetve más sportágak képviselői eljöttek elkísérni az utolsó útjára – amíg el nem kezdődött a gyászszertartás, addig egyik oldalon a labdarúgók, a másik oldalon pedig a birkózók váltották egymást 2-3 percenként.

–A szertartás végén a sportolók a kezükben vitték a díszsírhelyig édesapám koporsóját, ami örökre belém ivódott, és mindig hálás leszek nekik ezért – mondta el Németi Gyula, aki bízik benne, Debrecenben idővel találnak egy helyet, ahol méltó emléket állítanak édesapja sportolói pályafutásának, hiszen haláláig hű maradt a cívisvároshoz és a DVSC-hez.

MSZ