Mi a DEAC sikerének kulcsa? A titok, hogy mindenki hozzáteszi a magáét

Egy közvetlen, határozott, fiatalos, négygyermekes édesanya ismerhető meg Lóczi Lászlóné Kovács Marianna, a Debreceni Egyetem Atlétikai Club (DEAC) ügyvezetőjének személyében. Sokáig a háttérből irányított, csak az utóbbi egy-két évben kezdik „felfedezni” az emberek, ki is vezeti a DEAC-ot.

Éppen ezért, mint Lóczi Lászlóné Kovács Marianna lapunknak elmondta, sok tárgyalópartnere meglepődik, mikor egy szőke nővel találja szemben magát, de őt ez nem zavarja, sőt. A Hajdú-bihari Naplónak adott interjúban a vezető beszélt arról, nehéz-e nőként helytállni magas beosztásban, kitért rá, miben látja a klub sikerét, és hogy milyen vezetőnek tartja magát, illetve azt is megtudtuk, semmi pénzért ki nem hagyná a Campus Fesztivált.

Miként került a DEAC ügyvezetői székébe?

2012-ben, miután a legkisebb, negyedik gyermekem is elérte a megfelelő kort, ismét munkába tudtam állni, akkor kerültem a DEAC-hoz. Egy évig gazdasági vezetői pozícióban voltam, ám utána az ügyvezető anyai örömök elé nézett, így átvettem a stafétát.

Mi tartozik a feladatkörébe?

A DEAC négy sportszervezetből áll, ezek gazdasági vezetésében és pályázati tevékenységében is részt veszek, illetve a DEAC Sport Kft. ügyvezetője is vagyok. A személyi kérdésekben fontosnak tartom, hogy legyen szavam, azonban a sportszakmai döntésekbe nem szólok bele, úgy gondolom, mindenki maradjon a kaptafánál, megvannak a megfelelő szakembereink a sportot illető dolgokban.

Mennyire nehéz nőként helytállni vezetői szerepkörben?

Nehéz, pláne úgy, hogy négy gyermek édesanyja vagyok. Nem is tudnám csinálni, ha a férjem nem segítene be, tekintve, hogy a két legkisebb gyerkőc még általános iskolába jár, így körülöttük még több a teendő. A munkaköröm megköveteli, hogy napi 12, akár 14 órát is dolgozzam, illetve a hétvégéim sem szabadok, hiszen olyankor mérkőzések, rendezvények vannak, tehát sajnos elég sokat vagyok távol a családomtól, de megpróbálok úgy logisztikázni, hogy minden beleférjen egy napba.

A gyermekei hogyan kezelik ezt a helyzetet?

Nagyon büszkék rám, a fiam éppen az anyák napi titkos levelében le is írta, hogy mennyit dolgozom, és hogy emiatt mennyire felnéznek rám. És annak is örülnek, hogy a DEAC élén vagyok, hiszen ők is mindannyian sportolnak. A nagylányom már érettségizik, ő szertornázott meg röplabdázott, illetve 14 éve balettozik, a nagyfiam kosárlabdázott, focizott, a két kicsi kézilabdázik, focizik, igazolt DEAC-játékosok. Így nekik kicsit összemosódik a családi élet a munkával, ott szoktak lenni a rendezvényeinken, de ez még jó is, mert így több időt tudunk együtt tölteni.

Mindig is közel állt önhöz a sport?

Édesapám hatalmas sportrajongó volt egész életében, amatőr megye I-es labdarúgóként játszott, sajnos már nincs köztünk, de büszke vagyok rá, hogy versenyszerűen sportolt. Úgy nőttem fel, hogy otthon mindig különböző sportműsorok mentek a tévében, mindent néztünk. Fontosnak tartotta, hogy sportoljunk, amit én is továbbadtam. A férjem is sportiskolába járt, idén is sikerrel teljesített egy maratont, én is sokáig fociztam, illetve önvédelmi sportot is űztem. A családunkban a tanulás mellett a zene és a sport kötelező jellegűnek tekinthető.

Többször láttam már például a DEAC élvonalbeli kosárcsapatának meccsein. Hivatalból kell kijárnia vagy szórakozásból teszi?

Szerencsés vagyok ebben a tekintetben. Lehet, karmikus dolog, hogy a DEAC-hoz kerültem, mert mindig is imádtam mérkőzéseket nézni. Igaz, hogy el is várják tőlem a kollégák, a sportolók, hogy ott legyek az összecsapásaikon, esetleg szóvá is teszik, ha már rég láttak, de ettől függetlenül is szívesen megyek el a találkozókra, legyen szó bármilyen sportágról.

Mennyire nehéz összefogni a DEAC-ot, ami valljuk be, elég szerteágazó.

Most is azt kell mondanom, hogy szerencsés vagyok. Tudniillik, mikor hozzáfogtam az egyetemi klubnál a munkához, jóval kevesebb volt a sporttevékenység, kevesebb szakosztály és kevesebb sportoló. Ahol most tartunk, az hétéves folyamatos építőmunka eredménye. Mivel végig benne voltam, szinte fel sem tűnt, hogy minduntalan sokasodnak a feladatok. Csak mikor robbant a hír, hogy több mint kétezer sportoló van csak a szűk DEAC-ban, a hozzá kapcsolódó sportszervezetekkel együtt pedig már 2600-on is túl van ez a szám, akkor tudatosult bennem is, hogy hova jutottunk el. De mivel a kollégáim száma is nőtt, ez is könnyebbé tette, az elején ketten voltunk, most öten, akik irányítjuk a munkát, ám még ez a szám is kevésnek tűnhet ahhoz képest, hogy a költségvetésünk összklubszinten 1,3 milliárd forint.

Milyen vezetőnek tartja magát? Keménykezű vagy engedékeny?

Szigorúnak semmiképp sem nevezném magam, sőt, inkább néha még túl lágyszívű is vagyok. Persze akadnak olyan dolgok, melyekhez ragaszkodom, ezek főként etikai jellegűek, nyakas is tudok lenni, de úgy érzem, lehet velem tárgyalni. Nekem alapvetően az egyetlen elvárásom az, hogy mindenki a legjobb tudása szerint és lehetőleg nagy lelkesedéssel végezze el a munkáját. Hál’ istennek olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik szeretik, amit csinálnak, és örömmel végzik a munkájukat. Ami talán nehézség, hogy a sport- és a gazdasági világ metszete elég kicsi, így ebben a tekintetben nem könnyű úgy alakítani a dolgokat, hogy mindenkinek jó legyen.

Összességében ismét eredményes évet zárhatott a klub. Mit gondol, mi lehet a sikerük titka, ami miatt időről időre felül tudják múlni magukat?

A siker mindig az embereken múlik. Csak azok a szakosztályok tudtak szép idényt zárni, melyeknek az élén olyasfajta vezetők voltak, akik olyan társaságot gyűjtöttek maguk köré, amivel ezt meg lehetett valósítani. Az én dolgom, és a tulajdonos, vagyis az egyetem dolga az, hogy biztosítsuk a megfelelő gazdasági hátteret. Igyekszem az akadályokat elgördíteni, és arra törekszem, hogy a szakembereknek, illetve a sportolóknak csak a saját feladatukra kelljen koncentrálni. Annyi a titok, hogy mindenki hozzáteszi a magáét.

Ahogy említette, nem szokott beleszólni a szakosztályok működésébe, így a teljesítményük értékelése sem az ön feladata, de azért nyilván vannak meglátásai ezen a téren is.

Minden szezonban vannak olyan csapatok, melyek kiemelkednek, vagy valami miatt kedvenccé válnak. Ennek számos oka lehet, vagy az, hogy továbblépett, sokat fejlődött, vagy olyat tett le az asztalra, ami megsüvegelendő vagy mert új. Én most két együttest emelnék ki, a jégkorongozókat és a női futsalosokat, akik az én lieblingjeim. Féltünk a hokitól, mert nálunk eddig ehhez hasonló sportág még nem működött. De kellemes csalódást okoztak, olyan társaság gyűlt össze, melyet nem lehet nem szeretni, illetve szakmailag is nagyot tettek le az asztalra, hiszen nagy büszkeségünkre újonc csapatként a hazai bajnokság bronzérmét szerezték meg. A futsalos lányok pedig feljutottak az NB I.-be, így nem is kérdés, hogy nálam az első helyen állnak.

Milyen jövőkép rajzolódik ki a DEAC előtt? Lehet még hova fejlődni, egyáltalán érdemes?

Azon vagyunk, hogy folyamatosan előre lépjünk, de azért ennek vannak gátjai. Nyilván anyagi téren is, de sokkal inkább a helyszűke tekintetében. Most már az egyetemi létesítmények teljes kapacitása ki van használva, csak úgy tudnánk új szakosztályokat bevonni, ha terjeszkednénk. Bár most az egyetem épp egy új csarnokot épít, aminek nagyon örülünk, sőt, a rövid távú tervekben egy labdarúgópálya is benne van. Mára elég jó márkaneve lett a DEAC-nak, ez azt jelenti, hogy régen még lasszóval próbáltuk összeszedni az utánpótlás-sportolókat, de immár ők keresnek meg minket. Ez jelzi, hogy megismerték a nevünket, ami egyrészt a sporttevékenységnek köszönhető, másfelől, mert egyre több hír jelenik meg rólunk. Igyekszünk nyitni az emberek felé, bevonni minél több korosztályt a programjainkba. Idén 100 éves a DEAC, májusban ehhez kapcsolódóan már megtartottuk a nyitórendezvényt, de szeptemberben lesz a „főfogás”.

Köztudottan a szurkolók véleménye is nagyon fontos. Milyen kapcsolatot ápolnak a drukkerekkel?

Úgy ápolhatja a legjobb viszonyt az ember a szurkolókkal, ha kimegy a nézőtérre. Rólam eleve nem sokan gondolják, hogy én vagyok a DEAC ügyvezetője, illetve mivel sokáig a háttérben voltam, így meg tudtam bújni a lelátón. Hallottam a véleményeket, ami nagyon hasznosnak bizonyult. A sport nem öncélú dolog, fontosak a nézők, akik sokkal többet ki tudnak hozni a pályán harcoló kedvenceikből. Értük is dolgozunk.

Felelősségteljes a munkaköre, nyilván önnek is lényegesek a visszajelzések, akár alulról, akár felülről jönnek.

Híres vagyok arról, hogy szeretek mindent megbeszélni a kollégáimmal, nem tartom magam autokratának, azt is el lehet nekem mondani, ha baj van. De ez mindig csak egy aktuális dolog miatt történhet, hamar túllépek a dolgokon. A sportolók is tudathatják, ha valami gondjuk van, mindig nyitva áll az ajtóm, nincs is külön irodám, egy térben vagyok a munkatársakkal, mert így sokkal kényelmesebb. A felettesem Bács Zoltán kancellár úr, aki nagyon szereti a sportot, minden gazdasági, illetve sporttal összefüggő döntést egyeztetni kell vele, beszámolókat készíteni és megvitatni. Kényesen ügyelünk minden kollégámmal arra, hogy tökéletesen elvégezzük a dolgunkat, és ne legyen szükség fejmosásra.

Ha ki akar kapcsolódni, mivel tölti az idejét?

Amikor csak tehetem, a családommal töltöm a szabadidőmet, emellett pedig meccsekre járok. Szeretek színházi előadásokra is ellátogatni, de épp nemrég is előfordult, hogy hiába volt jegyem, nem tudtam elmenni, mert évzáró rendezvényünk volt. Koncerteken is szívesen veszek részt, a Campus Fesztivált ki nem hagynám, főként, mert még egyetemista koromban Miklósvölgyi Péter mellett én voltam az egyik alapító ügyvezetője, az első pár fesztivál szervezésében magam is részt vettem.

Szabó Dóra