Apai örökség: humorral bármi át- és túlélhető

– Nem mondanám ki a filmjeimről, hogy halhatatlanok, de van amelyiket már harminc éve szeretik az emberek. Ezek sikere mesebeli történet, mert még ma sem hiszem el, hogy sikerült filmet csinálnom – így nyilatkozott Koltai Róbert színész, filmrendező, aki nemrégiben a Páholy Lakásszínházban játszotta a Halál Velencében című „olvasó-gondolkodó” színházi előadást. Az ősbemutató másnapján beszélgettünk az elismerésekről, színpadon születő pillanatokról, a létfontosságú humorról és a színészi helytállásról. 

Sose halunk meg – hirdeti Koltai Róbert első filmje.

Hiszem, hogy ez igaz, míg a Hyppolit, a Szamba, A miniszter félrelép címeket meghallva nyomban beugrik egy-egy jelenet, arckifejezés, szállóigévé testesedett mondat, s cimpáig húzódik a szánk széle. A 78 éves művész számos halhatatlan filmet alkotott. Úgy véli, a titok a jó fajta figyelemben van. Párja, Gaál Ildikó szerint viszont abban, hogy a kisember sose múlik el. Régen is volt, és ma is van. Régen is féltékeny volt, bajba került, meg ma is. – Robi született derűs kisember – fogalmazta meg a Páholy Lakásszínház melletti kávézó belső kertjében az általa rendezett, Halál Velencében című előadás ősbemutatóját követő délelőttön. Annak, akit jó sorsa aznap e rózsa- és borostyánfallal határolt belvárosi édenbe vezérelt, művészeti időutazásban lehetett része: az aznap este fellépő Jordán Tamás és Koltai Róbert idézték fel közös élményeiket a reggeli mellett, párjuk társaságában.

Utóbbival az ösztönző közönségfigyelemről és a létfontosságú humorról is beszélgettünk.

Thomas Mann életrajzi alapú művének számos szimbóluma, kapaszkodója van a színész és a néző számára az öregedés gondolatától, a halál közeledtének félelmén át az elismerésvágyig. Önt mi fogta meg? 

Thomas Mann-nak az egész lénye. Az, ahogyan megemlékezik életének erről a hatalmas eseményéről, amikor egy velencei nyaraláson felfigyelt egy fiúra. Ez egy csodálatos anyag, amihez csak teljes átéléssel szabad hozzáfogni. A színen pedig kiteljesedett, mert minden levegővétel, minden pillanat, minden csend többet mond még a leírt szövegnél is. Nagyon bíztam a közönségben, hogy majd közösen kitermeljük azt az energiát, amiből felépülhet az egész előadás. Általában sokat szeretek bízni a nézőkre. Ez nem azt jelenti, hogy meg lehet spórolni a munkát, hanem azt, hogy akármennyire jókat mond a rendező, vannak dolgok, amiket nem lehet előre megbeszélés útján létrehozni. A Végh Veronika és családja vezette lakásszínház fontos helyszín számomra. Nem először járok itt. (Korábban itt mutatták be Gaál Ildikóval közös könyveiket – a szerk.) Most is olyan figyelem áradt a nézőtérről, hogy minden kétségemet eloszlatta, ami a darab nehézségeivel fölmerülhetett egyáltalán. Például, hogy a feszültséget hogyan lehet fenntartani, ha az ember nem megtanult szöveget ad elől, hanem felolvasva próbálja átadni, amit az író elképzelt. Igazi csoda történt, mert olyan erőteljes és szeretetteljes figyelmet kaptunk a zongoránál ülő Darvas Ferenccel, amitől jó pillanatok születtek a színen. Olyan pillanatok, ami miatt érdemes színésznek lenni.

A nemrégiben megjelent visszaemlékező könyvében, a Végszót adok-veszek címűben megidézi Latinovits Zoltánt. A színészlegenda a Csokonai Színház társulatát erősítette egykor, a hamarosan nyíló új színház egyik termét róla nevezik el. Mesélne egy közös élményükről? 

Szoktam néha paródiákat csinálni, akár saját magamból is. A történetek híre néha hamarabb körbejárta a szakmát, mint hogy valóban megmutattam volna a kollégáknak. Annak idején kifiguráztam a kaposvári színház igazgatóját, akit az MSZMP helyezett a pozícióba, a szakmához nemigen volt köze. Amikor az ember paródiát csinál, nem gondol a veszélyekre. Azt csinálni kell. Egy alkalommal nem tudtam, hogy ott van, és elkezdtem játszani. Aztán észrevettem őt, de nem lehetett már abbahagyni. A végén hideg szemekkel ennyit mondott: ne csinálj a fészekbe! Rajta kívül mindenki röhögött, de neki nem volt humorérzéke. Később egy filmforgatáson Latinovits Zoltán így szólt hozzám, a 27 éves színészhez (utánozza): neked van ez a paródiád, nyugodtan mutasd meg. Előadtam, és úgy nevetett, hogy az ülésről leesett a vonatkupé olajos padlójára.

Halhatatlan filmeket készített. Ön számára is a mi kedvenceink, a népszerű mozik az igazán értékes munkák? Mitől időtállóak ezek az alkotások? 

Nem mondanám ki a filmjeimről, hogy halhatatlanok, de van, amelyiket már harminc éve szeretik az emberek. Ezek sikere mesebeli történet, mert még ma sem hiszem el, hogy sikerült filmet csinálnom. Nem ilyen végzettségem volt. Történeteket szerettem mesélni, a film jó eszköznek tűnt ehhez. Minden jelenetet értékesnek tartok, amiben sikerül valami olyat csinálni, ami megmarad az emberekben. Szállóige lett például a Sose halunk meg egyik párbeszéde: „Gyuszi bácsi, te zsidó vagy? Néha kisapám, néha. Nem kell mindent meghallani, mert, aki mindent meghall, az hamar meghal.” Nekem fontos volt, hogy ezeket a filmeket jó barátokkal készíthettem el. Sok mindennek kell együtt állni egy sikeres film lehetőségéhez. Nagy titok a jó fajta figyelés. A környezetünkben történtekre és játék közben a partnerünkre. Ha az ember jó csapatban van, körülötte méltó partnerek tömege, csodálatos rendező, és jó az alapanyag is, akkor születhet egy csuda alkotás.

Az első filmje, a Sose halunk meg nagybátyja életéből inspirálódott. Egy ilyen személyiség a családja számára a valóságban teher, ám remek humorforrás rendezőként. Az édesapja nagyon fontos példakép volt az Ön számára, sportvezető volt, miközben gyönyörűen szavalt. Hogyhogy nem készült még róla film? 

Ha ezt előre tudná az ember, akkor megbocsátóbb lenne. Ebben a Gyuszi bácsiban tulajdonképpen benne van az édesapám is. Nemcsak azért, mert a való életben az öccse, hanem az anyagaiban: a vagányság, a csibészség meg a szív. Valóban gyönyörűen szavalt. Tőle tanultam meg a csönd, a szünet szerepét egy-egy versben. Ő nem volt színész, de olyan szüneteket mert tartani egy vers kellős közepén, hogy megállt a levegő. Aztán megtalálta úgy a folytatást, hogy lehengerelte a közönségét. Valószínűleg innen gyökerezik a pályaválasztásom. És a kisebbik húgomé is. Ő a pedig a Holdvilág Kamaraszínház alapítója.

Emberileg mit tanult az édesapjától?

Azt mondogatta, hogy szigorúnak, de igazságosnak kell lenni. Akár saját magunkkal is. Meg azt, hogy a humort nem lehet kiiktatni. Bármilyen fájó dolog van, bármilyen nehézség, humorral át- és túl lehet élni. Az ő példája nyomán lettem csapatjátékos. Akkor érzem jól magam, ha körülöttem mindenki jól érzi magát, és boldoggá teszi a munkája, a közös feladatunk.

Több nyilatkozatában fogalmazza meg, hogy már szemöldökfelhúzásnyi érzelmet sem vált ki Önből a Kossuth-díj elmaradása, vagy az, hogy a Nemzeti Filmintézet elutasította a legutóbbi beadott terveit. Hogyan tette le ennek terhét?

Egy díj nem helyettesít semmit. Nem a díj megy ki a színpadra, és nem a díj rendez filmet, hanem azt nekem kell összehozni örömből és szeretetből. Előbb-utóbb meg kell barátkozni az embernek azzal, hogy nem a legkedvesebb barátja a politika. Van egy csomó olyan barát, akik sokkal fontosabbak a napi politikánál. Az ő véleményük számít. De elismerés a tegnap esti közönségfigyelem is. Sütött a tekintetük, és ösztönzött, hogy menjek tovább.

Az önálló Móricz-est kapcsán megfogalmazta, hogy mindent bele lehet tenni, amiért az ember él, amiért színész. Miért érdemes a színészi pályán ennyi éven át helytállni?

Az örömokozás miatt. Másoknak és ezáltal magamnak is. Ha az örömokozás olyan szintjét eléri az előadó, hogy várják tőle és a nézők meg is kapják azt a szeretetadagot, játékosságot, ami egy-egy szerepnek az igazi titka, akkor érdemes ezt csinálni.

Névjegy

Koltai Róbert 
Jászai Mari-díjas színművész, filmrendező, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja 
• 1943. december 16-án született Budapesten. 
• 1968-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 
• 1968-ban kezdte pályáját a kaposvári Csiky Gergely Színházban. 
Tagja volt a Pécsi Nemzeti Színháznak és a Nemzeti Színháznak is. 
• 1980-ban visszatért a Csiky Gergely Színházba, s egészen 1993-ig volt a tagja. 
• 1993–94-ben a veszprémi Petőfi Színház színésze volt. 
• 1995-től a József Attila Színház vendégművésze, 2002–2005 között művészeti vezetője volt. 
• Országos ismertséget filmszerepei, illetve filmrendezései biztosítottak számára.