A Debrecen-élmények jóleső izgalma

Az első debreceni író-olvasó találkozójára készül Döme Barbara, az Angyalt reggelire című kötet írója. A debreceni származású író a Tolerancia díj mellett elnyerte az Orpheusz Kiadó 2020-as Év szerzője díját is, a Nők a cekkerben című kötete pedig tananyag lett a Vajdaságban. Ebből az alkalomból is beszélgettünk a szerzővel, akinek a nevéhez A Nagymama, aki elfelejtett meghalni című könyv is fűződik.

Milyen emlékei, érzései vannak a Napló-szerkesztőséget illetően abból az időből, amikor a laphoz került, és amikor aztán ott dolgozott?

Kijelenthetem, hogy ott tanultam meg a szakma alapjait. Nagyon fiatal voltam, tizenhat éves, amikor először a Napló-szerkesztőségben jártam Szalai Csabánál, aki édesapámat jól ismerte. Verseket, kisebb prózai írásokat mutattam neki, ő pedig azt javasolta, legyek újságíró. Itt pecsételődött meg a sorsom. Aztán jártam Arany Lajoshoz diákújságíró stúdióba. Abból a csapatból sokan tevékenykedünk ma is a médiában. Szerettem a Naplónál dolgozni, gyakorlatilag egy kisebb kitérőt követően ott váltam felnőtté. Kedves, segítőkész kollégáim voltak, sajnálattal értesültem, hogy többen már nincsenek közöttünk. Barátokat is szereztem a szerkesztőségben, akikkel tartom a kapcsolatot, még ha csak ritkán beszélünk is. A Naplónál töltött időszak megtanított a kemény, kitartó munkára, s azt hiszem, ma is ebből élek. Ráadásul a szerkesztőségben dolgoztak olyan kollégák, akik szépírók is voltak, mint például Vitéz Ferenc, ő időnként megnézte a novelláimat. Nem tudom, mit gondolt pontosan róluk, majd egyszer talán megkérdezem tőle.

Akkoriban igen sok bűnüggyel foglalkozott. Miként, miért tért át a kultúra és a szépirodalom területére?

Igen, Debrecenben bírósági és rendőrségi tudósító voltam elsősorban, bár belpolitikai rovatban szintén dolgoztam. A kultúra, az irodalom mindig az életem szerves része volt, még ha a kilencvenes években ez nem is jött markánsan felszínre. A napilapozás nagyon lekötött Debrecenben és aztán Budapesten is, nem tudtam irodalommal foglalkozni. Majd egy költözés alkalmával a kezembe kerültek a tinédzserként alkotott prózáim, és azt vettem észre, hogy abban az időben sokkal jobban írtam, mint akkor, amikor ezek a kis novellák előkerültek. Tulajdonképpen egyáltalán nem írtam már jó ideje novellákat, csak újságcikkeket. Ez megrémisztett. Elhatároztam, hogy leszámolok a napilapozással, és megpróbálom feléleszteni a bennem szunnyadó szépírót. Közben beiratkoztam a Magyar Írószövetség Íróiskolájába. Ez kétéves képzés volt, nagyon sok hasznos információhoz jutottam, és megismertem igen sok értékes és számomra kedves embert, például Mezey Katalin Kossuth-díjas írót, akinek nagyon sokat köszönhetek, csakúgy, mint Erős Kingának, az Írószövetség elnökének. Ott ismertem meg mesteremet, későbbi jó barátomat, Prágai Tamást, jelenlegi szerkesztőmet, Király Farkast, és még sorolhatnám a neveket napestig. Az Íróiskolában tettek végleg utamra, valójában ekkor indult be az a munka, amelynek jelenleg is csak az elején tartok. Véleményem szerint ez egy életen át tartó tanulási és fejlődési folyamat. Csak akkor tudok igényes és izgalmas olvasnivalót nyújtani az olvasóknak, ha állandóan kutatom a magamban rejlő lehetőségeket, s ezeket kitartó munkával sikerül felszínre hozni.

„Az a célom, hogy olyan műveket írjak, amelyek felébresztik az emberekben a tüzet, amelyek nem hagyják őket nyugodni, amelyek kíváncsivá és nyitottá teszik őket a világ dolgaira.”

Mintegy 20 éve elköltözött Debrecenből, de mit jelent Önnek azóta is ez a város?

Mindent, ami életem első 28 évét jellemzi. Meghatározó dolgokat, mint a család, az iskola, a barátság, a szerelem. Tudom, ezek nagyon közhelyesnek tűnnek, de mégis így van. A minap Kolozsvárra utaztam Király Farkas barátommal a közös könyvbemutatónkra. Azt kérdeztem tőle, hogy neki is erősen megdobban-e a szíve, amikor meglátja a Kolozsvár-táblát, ő ugyanis ott született. Engem mindig ez a jóleső izgalom kerít hatalmába, amikor Debrecen felé közeledek. A Facebookon beléptem egy csomó debreceni csoportba, ha látom az ottani történéseket, kicsit mindig olyan, mintha kapnék egy kis csomagot hazulról. Persze, a családom jelentős része még mindig Debrecenben él, így időről időre hazalátogatok.

A művei történeteit és szereplőit mennyiben határozza meg, segíti az, hogy régóta két- vagy háromlaki életet folytat? Hogyan választ témát?

Ha arra gondol, hogy Debrecen a szülővárosom, Budapest a lakóhelyem, Csopak pedig a választott otthonom immár három éve, jó nyomon jár. Amikor ez az interjú készül, épp Csopakon vagyok. Nem tagadom, nem nagyon tudok megülni egy helyen. Kell, hogy folyamatosan történjen körülöttem valami, ez éltet, s ilyen módon ez élteti az írásaimat is. Éppen emiatt a járvány számomra igen nagy csapás, ugyanis kevesebb a mozgástér, kevesebb az inspiráció. Szeretek új helyeken járni, új emberekkel barátkozni, ez feltölt, még akkor is, ha nem az így született történetek képezik a novelláim alapját. Persze ilyen is előfordulhat, de leginkább csak a sztorik kiindulópontja valóságalapú, a novelláim vége már mindig elemelkedik a földtől, inkább meseszerűen záródnak.

„Az én történeteim kicsit a mágikus realizmusra hasonlítanak.”

A Sanyija egy létező személy? Hogyan született és került a novelláiba? Csáki Róbert mi alapján rajzolta meg?

Csáki Robi sokkal korábban festette meg az Esti fürdő című alkotását, mint ahogyan kitaláltam Sanyit. Én persze nem ismertem ezt a képet, mint ahogyan Robi sem olvasta a novelláimat. Valójában idegenek voltunk egymásnak. Aztán a sors úgy alakította, hogy az egyik Sanyi-történetem mellé az Előretolt Helyőrség lap szerkesztője, Bonczidai Éva betette illusztrációként Robi festményét. Amikor megláttam a vízben gubbasztó kis emberkét, rögtön tudtam, hogy ő az én Sanyim. Írtam Csáki Róbert festőművésznek, és kifejtettem neki: mióta megláttam az alkotását, csakis így gondolok az általam kitalált figurára. A véletlennek köszönhető, hogy az én Sanyim beköltözött Robi festményének testébe. Azóta abban is megállapodtunk, hogy a jövőre megjelenő kisregényemnek – melynek „Sanyi, az ismeretlen celeb” lesz a címe – Csáki Robi festménye kerül a borítójára. Ez számomra igen nagy megtiszteltetés. Sanyi egyébként egy karikatúra, sok-sok férfi, papucsférj, ügyeskedő kisvállalkozó vicces tulajdonságaiból összegyúrva. Sanyi pont olyan, mint az a szomszédunk, akinek összesúgunk a háta mögött, és szánjuk, ha látjuk, hogyan utasítgatja a felesége.

A Nők a cekkerben című könyve tananyag lett a Vajdaságban. Ennek mi a története? Mit jelent ez Önnek?

A vajdasági Magyar Nemzeti Tanács és a Pannon RTV közös projektjeként létrehozott Távoktatás magyar nyelven című programba került be a kötetem, ami igazi meglepetés volt nekem. Tavaly a két szervezet az általános és középiskolák minden osztálya számára egy egész évnyi tananyagot rögzített és tett közzé a világhálón. A tanórák így elérhetők a szülők és a tanulók számára is, akik ezen tudástár segítségével sajátíthatják el a fokozatosan bővülő tananyagot. Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy bekerülhettem a határon túli magyar oktatási programba. A kezdeményezés nagyban hozzájárul a magyar nyelv és kultúra határon túli ápolásához, az anyaországban élő kortárs magyar írók megismertetéséhez.

„Azt tapasztalom, hogy a határon túli magyarok nyitottak, elfogadók: olyan szeretettel irányulnak felénk, amelyet nagyon nehéz elmondani, megfogalmazni.”

Ezt a saját bőrömön is sokszor tapasztaltam Erdélyben és a Vajdaságban is. Megtiszteltetés náluk vendégeskedni, nekik írni.

Min dolgozik, hogyan telt a nyara?

A nyaram leginkább munkával telt, telik. Írom az új, sanyis kisregényemet, emellett novellákat, tárcákat készítek különböző irodalmi folyóiratok felkérésére. Ráadásul március óta a Petőfi Kulturális Ügynökség által kiadott Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese vagyok, amely szintén szép kihívás, de kemény feladat is. Bonczidai Éva főszerkesztővel arra törekszünk, hogy minél több aspektusban mutassuk meg a Kárpát-medencében élő magyarság kulturális értékeit egy igényesen kivitelezett, több mint 120 oldalas, havonta megjelenő kiadványban. Emellett járom az országot az Angyalt reggelire című kötetemmel, s az Ünnepi Könyvhéten Budapesten és Szegeden is felléptem. Szóval, most éppen nincs időm unatkozni.

Debrecenben szeptember 28-án 17 órától mire számíthat a közönség a Méliusz-könyvtárban megtartandó, első itteni író-olvasó találkozóján?

Olyan gondolatokra, írásokra, amelyek hazai ízeket, illatokat, gondolatokat idéznek számukra. Reményeim szerint izgalmas sztorikat, vicces pillanatokat is átélhetünk majd együtt. Én magam nosztalgikus percekre számítok és nagy találkozásokra, akár összeborulásra és könnyekre. Jó lenne minél több régi ismerőssel találkozni. Szeretettel várom őket! Sosem találkoztam még a debreceni olvasókkal, kicsit izgulok is emiatt. Szeretném, ha kötetlenül beszélgetnénk. Azt is elárulom, hogy tervezek némi interaktív játékot a közönséggel, és természetesen az ajándék könyvek sem maradnak majd el. Arra számítok tehát, hogy ez lesz az idei évem legemlékezetesebb és legizgalmasabb bulija. Erre szerintem a beszélgetőtársam, Váradi Feri, az FM90 Campus Rádió szerkesztő műsorvezetője is garancia.

Vass Attila