Repülnek a golyók és ömlik a vér, ha beindul a kertvárosi családapa

Bob Odenkirk már akkor megvett magának, amikor a Senki legelején szétvert arccal ül a rendőrségi kihallgatásán, lazán rágyújt egy cigire, aztán elővesz egy mentett kiscicát a mellényzsebéből, és kibont előtte egy tonhalkonzervet. Maga a film már nem ennyire megnyerő, de jó látni, hogy újabb olyan színészt avattak most akcióhőssé, akiről az ember egyáltalán nem gondolta volna, hogy sztoikus nyugalommal, nagyon brutálisan intéz el a vásznon egy busznyi rosszfiút. Igen, a Senkiben sok más mellett ez is megtörténik.

A film alapötletét maga Odenkirk hozta, aki a projektbe aztán producerként is beszállt. A főleg a Breaking Badből és spinoffjából, a Better Call Saulból ismert színész egy interjúban nemrég szűkszavúan elmesélte, régebben egyszer betörtek a családi otthonukba, mire ő baseballütőt ragadott, de apaként próbálta a lehető legkevesebb kárt kihozni a szituációból, akárcsak filmbeli karaktere. Merthogy a Senkiben is pont ugyanez történik. Hutch Mansell egykedvűen éli a kertvárosi amerikai családapák életét, miközben nem mellesleg életközépi válságban van. Az apósa cégénél dolgozik egy monitort bámulva, fia és nála sokkal sikeresebb felesége folyamatosan szekálja, és még a kukásautót is állandóan lekési, amikor reggelente kiviszi a szemetet. Egy éjszaka viszont betörnek hozzájuk, de Mansell végül nem bántja, sőt egyenesen futni hagyja a tetteseket, ezt pedig a rokonok és még a szomszéd is minimum furcsállja. Aztán rájön, hogy a betörők valószínűleg lenyúlták a kislánya kedvenc karkötőjét, így hát Mansell buszra száll, hogy visszaszerezze. Az események rövid idő alatt több szálon is eszkalálódnak, és nagyjából ezen a ponton derül ki, hogy az unalmas, szürke kisember múltjában van egy-két sötétebb titok; ezek a titkok pedig abszolút kompetenssé teszik őt abban az erőszakhullámban, melynek végpontja az orosz maffia egyik kulcsembere.

Mansell karaktere olyan, mintha John Wick és Bryan Mills eltitkolt testvére lenne: borzasztóan jó nézni, ahogy a kezébe kerülő valamennyi eszközzel önkéntes véradásra veszi rá a gazembereket, de ez főleg a szerepre magát alaposan kigyúró, egyébként teljesen ártatlan tekintetű, csaknem 60 éves Odenkirk érdeme, és nem a megvalósításé. Az orosz Ilja Naishuller rendező nagyon is érti a kelet-európai gengszterromantikát, de egyszerűen annyira felfutóban vannak a „visszavonult verőember elindul egy utolsó küldetésre” típusú filmek, hogy ezekhez képest itt valami extrát kellett volna villantania sztoriban vagy stílusban, ám ez sajnos nem történt meg. Oké, egy ilyen filmnél nyilván nem feltétlenül baj, hogy a történet csak egy véres, mélység nélküli hullámvasút A-ból B-be, de a Senkiben nyoma sincs például a Hardcore Henry bátor és kreatív harckoreográfiáinak, és egy idő után roppant fárasztó nézni a sokadik karikatúra, pszichopata orosz főgonoszt is, akiről már a bemutatkozó jelenetében tudjuk, hogy megéri-e a stábllistát vagy sem. A filmnek viszont van lendülete, és remekül építkezik – nem hiába, a forgatókönyvet a Wick-trilógia szkriptjét is szállító Derek Kolstad írta. Mansell karakteréről fokozatosan tudunk meg egyre többet, és mindig pont annyit, amennyit éppen kell; ez főleg a játékidő első felén lök sokat, és az akció mellett a nyugodtabb jelenetekben is folyamatosan fenntartja a néző figyelmét. A közhelyes és erőltetett zenebetétektől viszont meg lehetett volna szabadulni (senki sem vitatja, mennyire nagyszerű és fontos mű a What a Wonderful World, de a túlhasználtsága mára szinte teljesen kifacsarta), ezek sajnos semmit nem tesznek a jelenetekhez; egy saját score egységes alkotói koncepcióval sokkal jobban állt volna a filmnek.

A kóla és a popcorn azért jól csúszhat mellé a hűtött moziteremben, ha kellene másfél órányi menedék a hőség elől, és még jól is szeretnél közben szórakozni.

Értékelés: 3/5

Raffer Attila