Trianon 101: határtalan sorsok két hazában

A nemzeti összetartozás napja alkalmából Újhelyi Kinga színművésznő és László Ákos grafikusművész osztotta meg gondolatait a Naplóval. Mindketten ismert és elismert művészei Debrecennek, de sorsuk nem csak ezen a ponton találkozik: életük fele az országhatáron kívül, a másik azon belül kezdődött el.

A Csokonai Színház művésze, Újhelyi Kinga egy partiumi kistelepülésen, Sarmaságon született 1977-ben, és a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem elvégzése után szerződött Veszprémbe, majd Debrecenbe. – Az a hely és az a család, ahová születünk, egész életünket meghatározza. Környezete, szellemisége, kultúrája, hagyományai beivódnak a sejtjeinkbe, vérünkbe, idegrendszerünkbe – vallott a színművész az otthon, a gyökerek jelentőségéről. Újhelyi Kinga értelmiségi családból származik, édesapja testnevelés, édesanyja irodalom szakos tanár volt, magyar irodalmat tanított abban az átkos rendszerben, mely minden erejével az erdélyi magyar kultúra eltörléséért dolgozott. – Följelentették azt, aki templomba jár, és sok más viszontagságot is megéltem emiatt gyerekfejjel, de a sok sérelem, megaláztatás csak erősebbé tett. Sosem hagyott nyugodni a kérdés: miért nem szabad magyar zászlót kitenni, magyar dalokat énekelni – idézte fel gyermekkori érzéseit. Visszaemlékezett arra is, mi volt a legfájdalmasabb emléke a megkülönböztetéssel kapcsolatban. – Sarmaság több száz éves, magyar falu, de hozzánk is – sok más magyar faluhoz hasonlóan – román családokat költöztetett be a Ceaușescu-rendszer. Egy nap kenyérért álltam sorba nyolc­évesen, amikor valaki hozzám szólt: bozgor! Ez azt jelenti, hazátlan – idézte fel a szívbe markoló jelenetet Újhelyi Kinga, aki akkor nem is értette, miért mondják ezt neki.

A színművész az összefogás jelentőségét egy aktuális példával erősítette meg: nemrégiben a Nagyváradi Szigligeti Színházat két másik román kulturális intézménnyel akarták összeolvasztani, sokakat elbocsátottak még tavaly, karácsony előtt. A történet szépsége, hogy a román és a magyar társulati tagok egy emberként írtak petíciót, majd sok magyar és román kultúratámogatóval együtt több százan tüntettek a színház előtti téren.

– Trianon miatt siránkozni nem érdemes, emlékezni viszont fontos, hogy úgy éljünk: ez soha többé ne történhessen meg – vélekedett.

„Szerelmem, Debrecen”

László Ákos grafikusművész csaknem négy évtizede állt sordöntő kérdés elé Nagyváradon. Sok társához hasonlóan édes­apaként kellett megtapasztalnia, milyen fájó érzés, ha az édes anyanyelv már nem alapvető jog, velünk született ajándék. – Két kislányunknak – akkor öt- és hétévesek voltak – a Ceaușescu-rezsim ’80-ban bevezetett nyelvtörvénye miatt román iskolában kellett volna tanulniuk – emlékezett vissza. A grafikusművész akkor feleségével több álmatlan, végigbeszélgetett éjszaka és hosszú vívódás után, 1980-ban Kolozsvárra ment a konzulátusra. – Beadtuk a kérelmet, Szepes István főkonzul hallgatta meg a panaszunkat. Két és fél év megaláztatás és várakozás után 1982. október 17-én szálltunk le a vonatról a Nagy­állomáson, ahol a feleségem bátyja, Baranyi Lajos várt minket. Itt, ekkor dőlt el életem, munkám sorsa – idézte fel. – Visszatekintve ezekre az évekre, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy negyvenhárom évesen két kislánnyal megtegyem ezt a lépést – tette hozzá.

László Ákos beszélt arról is, hogy nagy csöndben alakult a művészi sorsa Debrecenben. A befogadást akkor érezte először, amikor ’97-ben megkapta a Cívisház Városunk, Debrecen című pályázatának fődíját, ugyanis ekkor ajánlotta fel neki a nemrég elhunyt Tóth Gábor nyomdaigazgató: készítsen még Debrecent ábrázoló grafikákat, és adja ki naptár formájában. – Innen indult el a szakmai, emberi karrierem, emiatt kaptam aztán a várostól Csokonai-díjat 2002-ben és 2015-ben Pro Urbe díjat. Ha ott maradok Nagyváradon, nem rajzolok várost, utcákat ma, hiszen régebben sem tettem. Ez csakis Debrecennek, Debrecenről szól – fogalmazott. Végül Köteles Pálnak, az Alföld egykori szerkesztőjének a soraival fejezte ki, mit jelent számára az összetartozás napja: A lélek teherbírásának talán legnagyobb próbatétele, ha sorsunk úgy alakul, hogy többé nem egybetartozó fogalmak: szülőföld és haza. A lélek megnyugvást keresve bolyong elveszített szülőföld és megtalált haza között.

SZD

Borítóképünkön: A Déri Múzeum installációja szavak nélkül is elénk tárja Trianon mardosó tragédiáját

Kapcsolódó cikk:

https://haon.hu/kozelet/helyi-kozelet/igazsagot-magyarorszagnak-101-eve-irtak-ala-a-trianoni-bekeszerzodest-5323024/