Megmenekült a hagyaték, tovább élhetnek a Mihalkó-kalapok

Legyen szó idősről vagy fiatalról, Balmazújvárosban mindenki tudja, hogy a Mihalkó család világhíres kalapokat készít. A hagyományos módszerrel készült fejfedőivel országos hírnevet szerző Mihalkó Gyula halála után félő volt, hogy mi lesz a mesterség és a műhely sorsa, ám lánya, Sósné Mihalkó Emese férjével, Sós Attilával együtt felkarolta a hagyatékot, és a legnagyobb alázattal munkálkodik azon, hogy ne vesszen el a generációk által összegyűjtött tudás. – Mivel kézművescsalád leányaként nevelkedtem, kisgyermekkoromban számunkra abban teljesült ki a „munka”, hogy szüleimmel mentünk a vásárba, és árvalányhajat árulhattam. Ahogy cseperedtem, és egyre több minden volt rám bízható, a műhely háttérmunkálatait segítettem, a vendéglátást, a környezet tisztán tartását végeztem, míg az öcsém mesternek lett nevelve – osztotta meg a Naplóval.

Hova tovább?

Bár testvérével csak besegítettek, elmondása szerint szülei teljes egészében a kalapnak szentelték nyugdíjas éveiket is. – Ők nagyon szerették az alkotást, a vele járó közösséget, a vásárokat. Mi, gyerekek más-más területen mozogtunk. Egyébként is, míg a gyermeknek ott vannak a szülei, addig minden olyan jó és természetes – merengett. A mester öt évvel ezelőtti halála megtörte a családot. – Nem tudtuk, hogyan tovább. Az öcsém nem folytatta a mesterséget, mi a férjemmel pedig csak részben voltunk érintettek a szakma rejtelmeiben. A Mihalkó-kalapok szakmai múltja, Mihalkó papa, Mihalkó Zoli bácsi, apa munkássága elérhetetlenné vált, és sokáig úgy volt, hogy nem készülnek többé kalapok a műhelyben – emlékezett vissza Sósné Mihalkó Emese. Mint megtudtuk, átmenetileg múzeumként maradtak a látogatók szolgálatában. – Nem akartunk szégyent hozni a népművészet mestereire, a magyar kalapokra, a magyar kalapokat viselőkre – hangsúlyozta.

Egyszer férjével ellátogattak egy táncháztalálkozóra, ahol sok száz népviseletbe öltözött éneklő, táncoló közösség volt jelen. – A rendezvényen senki nem ismert, nem tudták ki vagyok. A hajdúsági viselet bemutatóját néztem meg itt, a viselet megismerése után pedig a kalap bemutatása következett. Az alábbiak hangzottak el:

„Meghalt Mihalkó Gyula bácsi, a balmazújvárosi kalapos. Gondolják már el, ha nem vállalja fel a család az autentikus magyar kalapok készítését, akkor miben fogunk itt állni, baseballsapkában?”

– mondta a Naplónak Sósné Mihalkó Emese, aki a mai napig libabőrös lesz, ha felidézi ezt az élményt. – Ez ott, abban a pillanatban hatalmas erőt képviselt. Ekkor mondtam azt a férjemnek, hogy próbáljuk meg. Talán nem nagyzolok, ha azt mondom, hogy ebben a pillanatban vált eggyé a neveltetés, az identitástudat – fogalmazott.

Önéletrajz a fejen

Attól a naptól kezdve elkezdtek gyakorolni, amiben nagy szerepe volt édesanyjának is, hiszen ő mindig bátorította gyermekeit, és bízott abban, hogy a meglévő ismerettel is sikerül majd jó kalapokat készíteniük. – Később kikértük Hubert Erzsébet elnök asszony véleményét is arról, hogy érdemes-e elindulni ezen az úton, ő is ösztönzött minket, így ezek adtak némi bátorságot, hogy megpróbáljunk apa nyomdokaiba lépni – osztotta meg. Ma már a műveiket zsűriztetik is, amivel szép eredményeket értek el, de Sósné Mihalkó Emese elmondása szerint még csak a létra első fokán állnak.

Amellett, hogy praktikus, korábban sokkal több információval bírt egy kalap. – Régen az emberek megismerték egymást a kalapjaikról. Olyan volt tulajdonképpen, mint egy kézzel fogható önéletrajz. Az idősebb generációnak természetesen még napjainkban is nyújt némi információt – fogalmazott az alkotó, aki szívesen ássa bele magát a múltba. – Nagyon jó érzés a 80-90 éves idős pásztorokkal leülni és beszélgetni a régi időkről. Feledhetetlen perceket tudnak az embernek szerezni. Jó, hogy néhányan figyelnek rájuk, és értékelik szűk szavú, bölcs tudásukat – mondta. A múlt mellett a jövővel is törődnek, gyermekeknek is tartanak foglalkozásokat. – Ha gyermekcsoportok érkeznek hozzánk, én mindig szívesen bemutatom nekik ezeket az autentikus fejfedőket. Apa mindig azt mondta, ha csak egy gyermeket is megérintett a bemutató, már nem volt hiába. Ezzel én is így vagyok. Örülök, hogy ezt az apró szeletét a népi örökségünknek mi is ápolhatjuk a műhelyünkben, és bízom benne, hogy a felnövekvő generációnak is lesz lehetősége ebbe a szép világba betekinteni – zárta gondolatait.

Az identitást is erősíti a kalap

Amikor a kalaposságnak járunk utána, kevés hozzáértőbb embert kérdezhetnénk a témáról, mint dr. Vajda Máriát, a debreceni Déri Múzeum nyugalmazott főmuzeológusát, aki számos kutatást végzett a ritka mesterségről. A nemzetközi hírnévnek örvendő szakember még végzős egyetemistaként került Balmazújvárosba, az akkor frissen megalakult helytörténeti múzeumba, ahol természetes volt számára, hogy megismerje a város értékeit, sajátosságait.

– Több akkori kiállításban is szerepeltek már a Mihalkó család művei. Elsőként Mihalkó Gyula nagybátyjával, Mihalkó Zoltánnal, a Népművészet Mestere díjas kalapossal ismerkedtem meg, aki átmentője volt a mesterségnek az 1950-es évekbeli nagy átszerveződésekben – fogalmazott Vajda Mária, aki filmet is készített a kalaposságról a mester segítségével. Miután Mihalkó Zoltán „letette a fakpónát”, akkor vette át a műhely vezetését a már tanoncként sok fogást elleső Mihalkó Gyula. – Fantasztikus volt az a hév és lelkesedés, ami Gyuszit jellemezte. Céltudatosan, az ősei és a balmazújvárosi emberek iránti tiszteletből végezte munkáját, amivel nagyon szép eredményeket ért el, így még inkább elhíresült az újvárosi kalap, amire kereslet is volt, hiszen abban az időben kalap nélkül még nemigen járt senki – emlékezett vissza. Mint megtudtuk, Mihalkó Gyula hozta létre a máig működő Mihalkó Kalaposházat is, amelynek a megnyitóján Vajda Mária is beszédet mondott.

Megmentette a mesterséget

– Senki sem számított arra, hogy az ereje teljében lévő Mihalkó Gyula ilyen hamar meghal. Óriási dolog az, amit most a lánya, Emese végez, mert nem ő, hanem testvére tanulta ki a mesterséget, aki viszont nem folytatta tovább, márpedig ha egy mesterségnek nincs továbbvivője, akkor az elhal – mondta Vajda Mária. – Emese egy rendkívül érzelemdús és invenciózus nő, aki édesapja akaratát és kitartását is örökölte, és a kalaposság iránti tisztelet vezérli. Azért is fantasztikus, amit csinálnak férjével, mert korábban ő csak a női munkákat végezte, ami elsősorban a kalaptisztításban, a kalap felszerszámozásában, esetleg bélésvarrásban merült ki. Amit mégis eltanult az apjától, azt kísérletezve viszik tovább. A múltunk egy darabjának eltemetését jelentette volna, ha nem folytatódik általuk Balmazújváros emblematikus mestersége – hangsúlyozta a muzeológus.

Praktikus viselet

Lehet, hogy változik és átalakul, de a kalap sosem megy ki a divatból. – Lehetünk bármennyire is modernek és újítóak, de egy férfi számára most is magyar sajátosság az, ha kalapot hord, és az identitástudat erősítésében is óriási jelentősége van, hiszen régen már messziről meg tudták állapítani a kalap formájáról, hogy az adott ember honnan érkezik. Arról nem beszélve, hogy a kalap nemcsak a viselet része, hanem praktikus is, gondoljunk csak arra, hogy nézne ki egy hortobágyi pásztor esernyővel – nevetett a groteszk hasonlaton. Mint megtudtuk, egy kalap számos funkciót betöltött, az időjárás viszontagságaitól való védelem mellett akár még tejet is fejtek bele a pásztorok. Bár egyszerűnek tűnhet, valójában rendkívül összetett a kalap készítésének folyamata. – A készítéséhez szükség van vízre és tűzre is. Nagyon izzasztó, kézművességet és erőt is igénylő munka ez, ahol ismerni kell a pontos munkafolyamatokat – hangsúlyozta a szakember.

Debreczeni-Kondás Eszter

Borítókép: Sósné Mihalkó Emese (balról) édesanyjával és az őt mindenben segítő férjével