Bakonszegről Milánóba és Szabadkára: Balázs József története

Berettyó-parti házukban ültünk le beszélgetni a művésszel, aki – a feleségével együtt – már csak azért is különlegessége a kis falunak, mert mint személy, benne van a Bakonszegi Értéktárban. Gara Péter polgármestertől tudjuk, számos képzőművészeti alkotás, köztük a buszmegállók, középületek bútorzatai, a Nadányi park padjai őrzik a művészházaspár keze munkáját, de akár a szellemi tevékenységük is ide sorolható; hiszen ennek lenyomata is tetten érhető Bakonszeg közéletében.

Inspiráló Berettyó-part

Balázs Józseffel – aki eredetileg keramikus, ám a cserépkályha-készítés és a fafaragás népi iparművésze – a beszélgetést azonban nem mával, hanem a családi régmúlt felidézésével kezdjük. Mint mondja, felmenői a Bakonszeg, Furta, Zsáka háromszögből származnak. És ebben benne van a furtai hímzés, amit a nagynénéi csináltak. A Balázs család pedig nevezetes. Balázs Imre például Újfaluban íróként, Balázs Sándor költőként vagy népi rigmusíróként jelent meg a múltban. Felesége Berettyóújfaluból származik, és közös életüket, egy szűk évtizedet leszámítva, Bakonszegen töltötték. Hozzáteszi még, hogy élete párja etnográfus végzettségű, és a néprajz területén végzett kutatásokat. Öt gyermeket neveltek fel, mindannyian diplomásak. Bakonszeg az alkotáshoz inspiráló abból a szempontból, hogy nyugodt, természetes közegben élnek. Vendéglátónk úgy látja, ahhoz, hogy egyáltalán tudjon az ember alkotni, ez szükséges. Kertjük a Berettyó gátjára nyúlik le, itt lehet menni sétálni. És Bakonszeg egy szép, tiszta település, rengeteg fával, tiszta levegővel.

Nem hűen másolják

– Én is, és a feleségem is kerámiával foglalkozunk elsősorban. Olyan kerámiákat készítünk, ami a hagyományok alapján a szimbólumrendszere ugyanolyan, mint a régi magyar őskerámiáké, ezt a mai modern korra alkalmazzuk. Elsősorban edényeket, használati tárgyakat készítünk, és ebbe a használati tárgyba beleértendő a cserépkályha is. Azokhoz a csempéket is mi gyártjuk. A termékeink egy része zsűrizett, ami azt jelenti, hogy a népművészet által elfogadott termékekről van szó. Többfelé megismerték már munkáikat, például Milánóban a Világkiállításon. A feleségem a kerámiát mutatta be, én pedig a fafaragást. Rendszeres résztvevői vagyunk Budapesten a Mesterségek Ünnepének.

„Azt szoktam mondani, hogy különben nem népi iparművész vagyok, hanem kortárs népművész. Ez egy nagyon találó definíció, ami sokkal jobban megfogalmazza azt, amit mi csinálunk.”

Most is a múzeumnak dolgoztam, lesz egy állandó kiállításuk, a paraszti életről. A témája az életút. Én csinálom a bihari kerítést, tehát a kaput, és a két fejfát is. A fejfát teljesen ugyanúgy készítettem el, ahogy annak idején csinálták. Ugyanúgy festettem korommal, marhavérrel, tojással, tejjel. Tehát ez a recept, és hosszú idő alatt sem viszi le az eső. Mindig vigyázunk arra, hogy nagyjából ugyanúgy dolgozzunk, mint ahogy régen. De nem hűen másolunk. Ezért szoktunk is néha kapni, de én azt szoktam mondani, hogy a népművészet az mindig is egy folyamat volt. Mint ahogy a nyelv alakulása is egy folyamat. Mindig változik. Alakul a szimbólumrendszerünk is. Én már nyugdíjas vagyok, ameddig tudjuk, csináljuk. Azt szoktam mondani, hogy ezt nem lehet abbahagyni, ebből csak ki lehet halni.

„Hogyha nem tudok székelykaput faragni, akkor faragok csigacsinálót; ha nem tudok kályhát csinálni, akkor lesz pálinkás pohár.”

Továbbadják tudásukat a külhoniaknak

– Korábban, amíg a gyermekek itthon voltak, jobban benne voltunk a falu közéletébe. Mostanában nem azért nem vagyunk benne, mert nem lenne arra kedvünk, hanem nincs rá időnk, többet vagyunk távol. Magyarországon, Erdélyben, a Vajdaságban. Az újaink a munkával függenek össze elsősorban, de szeretünk szét is nézni. Az alkotáshoz ugyanis nem elég az, hogy valakinek jó a keze, ahhoz kell egy tudás­alap, egy háttér ahhoz, hogy tudja, hogy mit csináljon. Két éve a feleségem Petőfi-ösztöndíjasként a Vajdaságban, Kisoroszon volt kint kilenc hónapot, én pedig négyet. A külhoni magyarokat segítettük, fölépítettünk egy kerámiaműhelyt, betanítottuk őket. Úgy nézett ki, hogy tavaly ősszel lesz még egy utunk Szabadkára, ahol egy faragóműhelyet is létrehozunk. Ott az asztalosokat, ácsokat akartam betanítani, akik Palicson a Monarchiából származó épületeken szereplő mintakincseket vitték volna át az új épületekre. Ezt akartuk. A feleségem a civil szervezeteknek, például a hímzőknek is segített – beszél a határon túli magyarságot segítő tevékenységükről Balázs József.

Kovács Zsolt