Az olvasás a legnehezebb időben is megmarad nekünk

Régi ismerős föl­dink az irodalomban Halász Margit. A Napló kitartó olvasói a kilencvenes évek lapmellékleteiből is emlékezhetnek egy-egy korábbi írására. A mesélőereje nyomán születő folyondárok összefűződő és előbomló indái azóta egyre-másra szövődtek kötetekké. S akár gyümölcshozó ligetet, akár nehéz párájú mocsarat fognak közre, átfénylik rajtuk a rügyfakasztó derű…

Fura ma az irodalom világa. A járvány eltaposta a személyes (író-író, író-olvasó) találkozásokat, ugyanakkor a mostani kényszerű eseményböjt talán több lehetőséget teremt az olvasásra. Hogyan érzi magát ebben a helyzetben?

Köszönöm szépen, most, hogy kacsingat a tavasz, egyre jobban. A helyzet valóban úgy fest, ahogyan felvázolta. Az első vírushullám alatt rengeteget olvastam, jegyzeteltem. Nem feltétlenül szépirodalmat, magamon is kellett egy kissé dolgoznom, végre adódott erre időm. Az eseményböjtről (ami nagyon jó szó) az jut eszembe, hogy nincs olyan veszteség, amiből ne születhetne valamilyen nyereség. A Hetvenhét vörös bárány című legújabb könyvemnek volt egy nagyon jól sikerült nemzetközi online bemutatója. Még a volt budapesti brit nagykövet, Iain Lindsay is felolvasott a könyvemből. Internettechnikailag fel kellett nőnöm a feladathoz. Megtanultam a fiamtól, aki filmes szakember, hány hokedlire és sámlira tegyem a laptopomat, hogy optimális legyen a profilom. Mi ez, ha nem színtiszta nyereség? Azt gondolom továbbá, hogy a legnagyobb esemény író és olvasó számára, ha az olvasó olvassa a könyvet. Ez pedig adott lehetőség volt a vírushelyzetben, és mesésen fogalmazva, az is marad, amíg a világ világ, s még két nap. A művek értéke hosszú távon szerencsére nem áll egyenes arányban azzal, hányszor tart havonta az író mikrofont a kezében.

Jó ideje – három és fél évtizede – a fővárosban él, tanít. Túl az újléta-ligeti gyermekkori élményein, amelyek íróvá válásának kiindulópontjául szolgáltak, miből áll az a szellemi örökség, lelki útravaló, lelkialkatbeli háttér, amelyet Vámospércsről, Debrecenből, Hajdú-Biharból vitt magával az útjára, és a mai napig is meghatározónak tekinthető?

Azt mondják, és én is azt tartom, hogy életünk első 5-6 évében majdnem minden eldől. Én is bizonyára „eldőltem” Újléta-Ligeten és Vámospércsen. Mit hozok ebből a téeszesített paraszti világból? Munkabírást, szigorú igeneket és nemeket. A tőlem különböző véleményen lévő emberek elfogadását és tiszteletét. Derűt, amit az arcokon láttam a sörkertben, amikor a kemény munka után nem panaszkodni jöttek össze, hanem sztorizni, hogy jól érezzék magukat. De sajnos a felsorolásnak itt nincs vége. Hozok rettentő sok fájdalmat, félelmet, szorongást, komplexust is, ami generációkon át transzplantálódott belénk. Errefelé, Kelet-Közép-Európában minden család története nagyon mély szenvedések és bűnök története. A történelemre gondolok elsősorban és az emberi gyarlóságokra másodsorban. A könyvek szeretetével folytatom a listámat. Nagy­anyám amolyan botcsinálta helyi lélekgyógyászként Mikszáthtal „gyógyította” a „pácienseit”. Ezt már Mikszáth is megírta a Noszty fiúban, mondta, oda se neki. Azt hittem, Mikszáth egy bölcs parasztbácsi, aki ott lakik a közelben, csak nem ismerem. A tejeskordén több száz liter friss tej tőszomszédságában utaztak a cserekönyvek Újlétára, és az üres tejesbádogok mellett zötykölődtek vissza az újak. Ma is ugyanolyan izgalom fog el, ha bemegyek egy könyvtárba, mint ott, a Ligeten, amikor lepakolták az új könyveket. Vámospércsen megtanultam, milyen jó nagyobb közösségekhez tartozni, barátkozni és igazi tornateremben tornázni. Debrecenről ezer emlékem van, kettőt említek, a volt zenei könyvtárat, ahol üres óráimban felfedezhettem Johnny Casht, és a régi Kölcsey Központot, ahol vörös bársony puffszerű székekről néztük a Szindbádot, természetesen annyiszor, ahányszor adták. Ja, igen, valami fontosat majdnem elfelejtettem: azon a helyen, ahol hosszabb időt töltök, mindig marad utánam egy-két málnatő. A természet bolondja vagyok, ez is súlyos örökség. Amit Hajdú-Biharból hoztam, arra a minap jöttem rá, amikor a fiam egy adott helyzet kapcsán rám szólt: jaj, ne legyél már ennyire református. Megköszöntem neki a beszólást, igen, nagyon is református vagyok, gyakorló református, középhaladó szinten.

Akik ismerik a műveit, azok tudják, mi mindenből meríthet ihletet a mai Magyarországon a magafajta mesélő, a régi, falusi hiedelemvilágtól kezdve a nagyvárosi életforma jellegzetességeiig. Mi az, ami manapság különösen foglalkoztatja?

Nagyon megtalált ez a kérdés. Most is ennek a két világnak az összekapcsolása foglalkoztat. Hogy pontos legyek: szeretem összegyúrni a már-már szociografikus valóságot a mondák, legendák, mesék természetfelettiségével. Ilyen gondolat mentén dolgoztam már regénnyé a Biharságot, a Hajdúságot, a Hortobágyot, a Tiszát, a Homokhátat és a Mátrát. Most a Fertő-Hanság legendái és élővilága foglalkoztat. Úgyhogy a hajóm orra a Fertő-Hanság Nemzeti Park felé áll. Íróként nem tudok egyetlen témára (például bántalmazás, a nők elnyomása, tabutémák és így tovább) fókuszálni. Azért említem ezeket a területeket, mert most nagyon „divatosak” az irodalomban, és nagyon jó művek születnek e fontos témákban. Az ábrázolnivaló számomra egy tizenkét szeletes torta, ízletes, kevésbé ízletes és már-már ehetetlenül keserű szeletekkel. Akkor vagyok elégedett, ha nemcsak a ború, hanem a derű írásjelét is ki tudom tenni a mondataim végére.

Nemrég megpendítette a közösségi oldalán, hogy megjelenés előtt áll az új novelláskötete, A pipás asszony fia. Mire számíthatnak az olvasók?

2005 óta nem jelent meg novelláskötetem. Írtam regényt, balladákat, útirajzokat, tárcákat, ifjúsági regényt és meséket. Ezek önálló kötetekként meg is jelentek. A pipás asszony fia című – a könyvhétre tervezett – kiadványban lesznek novellák, melyek középiskolai tankönyvben szerepelnek, pályadíjas elbeszélések, és bekerült az a szöveg is, amely sok éve egy március 15-i kormány­ünnepségen, a Nemzeti Múzeum előtt elhangzott. Ez különösen kedves nekem, hát persze, hogy az, hisz Petőfi a lelke a történetnek. Kétszer tizenkét novelláról van tehát szó. Az első blokkban gyermekkori impressziók sorjáznak, a másodikban az egész országra és a nagyvilágra irányítom a steklámpámat. A témáimmal pedig a vágyak, titkok, örömök, szenvedések és szenvedélyek mélységes tengerében búvárkodom, és figyelek, hátha elém úszik valami érdekes.

Fábián György

Névjegy

Halász Margit, író, forgatókönyvíró, általános iskolai magyartanár

Született: Vámospércsen, 1964. október 14-én.

Tanulmányok: Bethlen Gábor Közgazdasági Szakközépiskola, Debrecen; Debreceni Tanítóképző Főiskola (1986); ELTE Tanárképző Főiskolai Kar (1990).

Könyvei: Isten tehenei (elbeszélések, 1993), Forgószél (novellák, 1998), Csillagkerti szonáta (2000), Méz és szurok (novellák, 2005), Éneklő folyó (regény, 2007, 2011), Bergengóc balladák (2008), Gyöngyhomok (regény, 2011), Vidróczki-kódex (2013), Kalandozó klasszikusok. Úti levelek és úti jegyzetek régiek stílusában (2015), A vörös nyelvű párduc (regény, 2016), Jómadarak pácban (ifjúsági regény, 2018), A vitéz közalkalmazott (tárcák, tárcanovellák, 2019), Hetvenhét vörös bárány (mesék, 2020).

Filmek, filmforgatókönyvek: Kutak (játékfilm), Bakancs (kisjátékfilm), Márió, a varázsló (játékfilm Almási Tamás rendezésében, Nyakó Juli és Franco Nero főszereplésével, 2008).

Néhány a díjai közül: az Élet és Irodalom novellapályázata, II. díj (1998), JAK irodalmi paródiapályázat I. díj (1998), Móricz-ösztöndíj (1999), NKA-ösztöndíj (2006, 2011), az Irodalmi Jelen regénypályázatának különdíja (2006), Silver Remi Award, Houstoni Filmfesztivál, a Márió, a varázslóért (2009), Aranyvackor gyerekkönyvíró pályázat, a Petőfi Irodalmi Múzeum különdíja (2011), Vámospércs díszpolgára (2014).