Egy szívinfarktus vezetett oda, hogy népi iparművész lett belőle

Ma már számos helyen ismerik az ostorkészítő alkotásait, de nem volt egyszerű az idáig vezető út. Műhelyében és egy kisebb múzeumnak is beillő házában beszélgettünk a mesterrel. – Bútor- és épületasztalos a szakmám, de önkéntes tűzoltóként parancsnokhelyettes is voltam, mert van jogosítványom különleges gépjárművekre is – kezdte életének bemutatását Szabó István. – Aztán 1985 nyarán egyik nap rosszul lettem, súlyos szívinfarktust kaptam – tette hozzá. A több napnyi altatás és kórházban töltött hetek során annyira legyengült, hogy 1 évig táppénzen tartották, azt követően pedig leszázalékolták. – Ekkor a kislányom másodikos, a fiam pedig hatodikos volt – mondta.

– Már azelőtt is csináltam ostorokat, még édesapám mutatta meg nekem, hogyan kell nyolc ágra fonni. Aztán ahogy erősödtem, egyre inkább belevetettem magam – fogalmazott. Könyvekből, barátoktól, de munkájukat végző pásztoroktól is elleste a mesterség titkait. – Ahogy ügyesedtem, egy idő után elkezdtem zsűriztetni a műveimet, és 1990 áprilisában pedig megkaptam a népi iparművész címet – mondta. Több díjat is kapott már munkáiért. A legbüszkébb a Szép Ernő Díj Hajdúszoboszló Város Kultúrájáért elismerésre, valamint a Mihalkó Gyula-emlékdíjra, amelyet elhunyt barátjáról neveztek el. Nemzetközi szinten is képviselte már hazánkat, fafaragó táborok során bejárta Lengyelországot, Szlovákiát és Erdélyt is. – Ez a munka az életem, különösen azóta, hogy egyedül élek – fogalmazott. – Tanítottam fiatalokat is, azt vallom nincs titok, minden kéz egy kicsit másmilyent csinál, de a hagyományt ezáltal megőrizzük – mondta Szabó István.

Egyedülálló minták

Nemcsak amiatt különlegesek a munkái, mert ma már kevésbé használatos tárgyakat gyárt, hanem a kobaktököket, pásztorbotokat, ivókürtöket és ostornyeleket díszítő motívumok is egyedülállóak. A megmunkált darabokon számos népi motívumot találhatunk. Kanászkürt, juhászkampó, a magyar címer, a csodaszarvas, de még a Debreceni Nagytemplom is felbukkan a mintákon, amit a mester saját maga rajzol és karcol vagy farag ki az anyagokból. – Függ attól a mintázat, hogy mit kérnek az emberek. Szeretek népi motívumokat is rajzolni, de ha hoznak egy fotót, akkor arról is tudok dolgozni. Egyszer egy elhunyt jó barátom, Mihalkó Gyula portréját is felrajzoltam egy tökre – osztotta meg a mester. – Tapasztalatom szerint van rá kereslet, egyszerre 8-10 darab tököt készítek el – tette hozzá.

Igazi jellegzetességek a berakásos nyelű, riglizett pillangójú hortobágyi karikás ostorok, amelyek a mester kezei közül kerülnek ki. – A Hajdú-Bihar Megyei Értéktárban több munkám is nyilvántartják, és a Hortobágyi Nemzeti Park védjegyének is a birtokosa vagyok – mondta. A marhabőrből készült ostorokat nyolc vagy tizenhat ágra is tudja fonni a mester. – A nyél méretét úgy határozták meg a pásztorok, hogy az alkarjuk hosszával legyen megegyező, ennek pedig körülbelül a harmada volt a markolat. Én az ostorokat kötélre fonom, madzagot rakok a kígyóhátba. A pillangókat pedig kecskebőrrel erősítem fel – avatta be lapunkat a készítés folyamataiba. – Bocskai idejében rettegtek az osztrákok a nehéz ostorunktól, amelynek fonását karikákkal meghosszabbították, ezáltal a súlypont is máshova helyeződött. Ennek a hossza körülbelül 4 méter volt. A hajdúk a harchoz kis ólomnehezékeket tettek a csapó végére, így amikor jöttek a labancok, ezzel le tudták őket rántani a lóról. Persze békésebb célokra is használták – tette hozzá nevetve. – A pásztoroknak faluhelyen hosszabb ostor kellett, amikor reggel hajtották ki az állatokat, hogy ne tévedjenek a földút melletti árokba.

Vizet, sört, bort tárolnak benne

Egészen a magok elvetésétől foglalkozik a kobaktök elkészítésével a népi iparművész. – A magot március végén beleteszem egy cserépben lévő földbe, körülbelül 5 centi mélyre. Ezt mindennap locsolgatom. Ha a fagyos­szenteknek vége van, kiültetem a kertbe, ahol már futhat felfele a dróton a kacsok segítségével – kezdte a folyamat bemutatását.

– Amikor akkora méretű lesz a tök, mint egy alma, a szárára kötök egy hurkot és felkötöm, ettől lesz ilyen nyúlt a formája is. Ami augusztus közepére megnő, az a tök jó lesz – számolt be tapasztalatairól Szabó István. A megérett tököt felakasztja, ezt követően kezdődik az előkészítése. A külsejét ledörzsölik, a belső részt pedig egy speciális technikával kiszedik. Ezt követően kerülhetnek a külsejére a minták. – Mikor a rajz elkészült, forró méhviaszt öntök a tök belsejébe. Ez teszi vízhatlanná az „edényt”. Tudomásom szerint a kobaktököt már az 1200-as években is használták, mert 5-6 órán keresztül megőrzi hűvösségét a beletöltött folyadék. Nemcsak vizet, hanem tejet, sört és bort is lehet benne tárolni – mondta.

Egy fogászati fúró is szükséges a faragáshoz

A pásztorok és gulyások egyik legfontosabb munkaeszköze volt a botjuk. Hosszúságát általában a pásztor testmagassága szabta meg, alapanyaga pedig általában tölgy-, galagonya- vagy kőrisfa volt. Különböző érlelő eljárások vezettek oda, hogy a bot használatba kerüljön. – Funkciójának megfelelően volt egyszerű, díszítetlen, úgynevezett hétköznapi vagy díszített, ünneplő, parádés pásztorbot – olvasható a Magyar Néprajzi Lexikonban. Megyénkben jellemzően csontból, szarúból vagy rézből, esetleg kaucsukból vagy más színes műanyagból készült berakással tették szebbé a botokat.

– Én a díszesebb gulyás- és pásztorbotok markolataként egy marhalábszárcsontot használok, amit kifőzés után „pászítok” rá a botra – mondta Szabó István. Ezt egy speciális fogászati fúró segítségével formázom ki – osztotta meg a folyamat lépéseit.

Szürke marha szarvából kortyoltak a pásztorok

Napjainkban az ivókürt inkább csak dísztárgy, de régen jócskán megkönnyítette az emberek életét. – Úgy használták a pásztorok, hogy bele­akasztották az ostorukat, majd beeresztették a kútba, ahol megmerítették – mondta Szabó István. A kürt öblös végén lyukat fúrtak, amibe egy szíjat kötöttek, így amikor épp nem használták, felakasztották a derekukra vagy a gémeskútra. – Ez arra volt jó, hogy kicsöpögött belőle az ott maradt víz, és nem mentek bele a bogarak sem – tette hozzá. Az ivókürtök megyénkben a szürke marha szarvából készültek. Ezt előbb kifőzték, majd karcolással, véséssel díszítették. Az ivókürt használata egészen a nomád népekig vezethető vissza, nemcsak hazánkban, hanem Európa minden vidékén. – A 19. században a pásztorokon kívül még a vadászok is használták – olvasható a Magyar Néprajzi Lexikonban.

Debreczeni-Kondás Eszter