Keresi önmagát Az éjféli égbolt, de sosem találja meg

Sivárabb a jó sci-fik piaca mostanában, mint az Arabia Terra egy hosszú szélvihar után: a streaming sok más műfajhoz hasonlóan ide is csak mennyiségi forradalmat hozott, minőségit már kevésbé, és valahol egészen szomorú, hogy az egyébként ígéretesnek kinéző Az éjféli égbolt sem csinál mást, mint hogy vastagon, pirossal aláhúzza az iménti hasonlatot és a hozzákapcsolt állítást. Azért fájó ez, mert amúgy George Clooney rendezésében ott vannak egy új klasszikus szilánkjai, de akármennyire is próbálkozik a film, nem tudja azokat egybegyúrni.

A potenciál különben már a sztori – mely Lily Brooks-Dalton Good Morning, Midnight című regényének adaptációja – zanzájából is kiolvasható. A nem túl távoli jövőben a Föld egy ismeretlen légköri katasztrófa miatt haldoklik, így az emberiséget evakuálják (de hogy pontosan hová, az sajnos nem egészen világos). Az Aether nevű űrhajó eközben visszafelé indul Jupiter melletti küldetéséről, a mit sem sejtő legénységet pedig az Északi-sarkon szándékosan hátramaradt súlyos beteg tudós, dr. Augustine Lofthouse (szintén George Clooney) próbálja meg figyelmeztetni, nincs már hová hazatérniük. Kutatóbázisán Lofthouse egy titokzatos kislányba botlik (Caoilinn Springall), így végül kettejüké lesz a feladat, hogy az extrém hidegben valahogy eljussanak egy messzi, ám a sajátjukénál jóval erősebb antennához, amivel működhet a kapcsolatfelvétel. A történetet Clooney két szálon, párhuzamosan, nagyjából fifti-fifti arányban futtatja: egyrészt követi Lofthouse-ék túlélésért folytatott küzdelmét a hideg sarkkörön, másrészt az Aether kihívásokkal teli hazaútját is behozza a képbe.

Az éjféli égbolt ezzel a húzással lényegében a saját sírját ásta meg. A két szál külön-külön sem erős, de mivel egymás mellett haladnak, csak tovább veszítenek a lendületükből: egyszerűen nincs bennük annyi, hogy kitöltsék a csaknem kétórás játékidőt. A helyzeten az sem segít, hogy egy-két valóban szép vizuális átmenetet leszámítva hiányzik a kötőerő a jelenetek közül, így olyan az egész film, mintha egy mozgó storyboardot néznénk. Vagy egy hatrészes epizodikus minisorozatot, az unalmasabb fajtából. Pedig csak egy kicsit kellett volna tolni az arányokon, és figyelmesebben egymásba illeszteni a fővonalakat, máris jobban mutatott volna az összkép. Tényleg kár ezért a töredezettségért, mert van a filmben néhány hatásos, okosan komponált képsor (mint például az a bizonyos hóvihar, vagy az egyik döntés az űrhajós szálon, már a finálé környékén), melyek önmagukban is megállnak, és még pár nap múlva is beugranak, miközben egyébként teljesen mást csinál az ember. És hát vannak fájdalmasan megmosolyogtatóak is, kezdve azzal a védhetetlenül kínos, negyedórás nagyjelenettel, melyet egy az egyben nyúltak le a 2013-as Gravitációból (az inspiráció egyértelmű: Clooney abban is szerepelt, és egy interjúban forrásként is hivatkozott rá), itt csak kikerekedett szemekkel néz maga elé az ember, hogy ne már, ezt azért mégse illik. Ehhez jönnek még olyan apróságok, mint a 20 perc után kitalálható végső csavar, vagy az itt-ott felvetett létfilozófiai kérdések le nem csapása – utóbbiak kibontására a lassú, meditatív tempó gond nélkül megadta volna az alaphangulatot.

A helyzetet a karakterábrázolás menthetné meg valamennyire, de Lofthouse-on és útitársán kívül igazából nincs kiért szorítani. Az Aether-legénység tagjaira még csak azt sem lehet mondani, hogy túl közhelyesek lennének, mert ahhoz határozottan lenni kell valamilyennek. A forgatókönyv erőltetetten próbál lelket adni a figuráknak, de nehéz olyan vödröt megtölteni, melynek hiányzik az alja, így hát teljesen felesleges volt Felicity Jones, David Oyelowo vagy Kyle Chandler kaliberű színészeket idecastingolni, esélyük sincs kibontakozni. És ha sci-fi, akkor a műfaj tartópilléreiről, a világépítésről is beszélni kell. A vizuális koncepció itt többnyire egyben is van, a látvány, és azon belül az Aether külső megjelenése és a 3D-nyomtatott beltere is ütős (azt viszont ne mondja senki, hogy a legénység kibír órákat a parancsnoki híd már ránézésre is feltűnően kényelmetlen székein), de 2020-ban ez a színvonal a minimum. A földi képsorokat nézve azonban nyugodtan járhatnánk akár napjainkban is: gyötrelmes arccal konstatálhatjuk, hogy az emberiség 30 év alatt sem talált alternatívát az undorító mikrós kajára, és még mindig a mai divatnak megfelelően öltözködik.

Mindezek ellenére egyszer bőven nézhető a film, még akkor is, ha a Covid miatt nem feltétlenül ennyire pesszimista történetre vágyik most az ember. A rá zúduló kollektív kritikai sárdobálás indokolatlannak tűnik (az 5,6-os IMDb-átlag még inkább), tehető vele egy próba, már ha nem sajnáljuk rá azt a két órát.

Értékelés: 3/5

Raffer Attila