Angliai palotából szólt az Idióta Ima

Amikor 2020 elején beütött a pandémia, a világ előadóművészeinek egy emberként kellett elfogadnia a tényt: a természet szemében mind egyenrangúak. Nem számít a bevétel, az eladott lemezek, világkörüli turnék száma, mindnyájukat ugyanúgy megvágta a járványhelyzet, új módjait kellett hát kitalálni a szórakoztatásnak és az ebből származó megélhetésnek.

Lakástól a palotáig

Elsőre úgy tűnhetett, az online térben megtartott koncertek keretrendszerét nem nagy kihívás megtölteni, a hangszereken és egy szobán kívül elég hozzá egy kamera és egy keverő, Nick Cave azonban nem érte be ennyivel. Kis költői túlzással kijelenthetjük, hogy az ausztrál születésű énekes egy személyben járatta maximumra az online zenés esemény fogalmát, amikor leforgatta az Idiot Prayert, az egyszemélyes koncertet, melyben az angliai Alexandra Palace-ban, egy 19. században épült palotában adja elő szerzeményeit zongorán, közönség nélkül. Ki másnak sikerült volna ezt összehozni, ha nem egy olyan autnóm művésznek, mint amilyen ő? Munkásságának külön cikket (vagy sorozatot) kellene szentelni, nagyon röviden összefoglalva viszont elég most annyi, hogy több mint negyven éves pályafutása alatt lemezek tucatjait jelentette meg (Nick Cave and the Bad Seeds nevű zenekarával összesen 17-et csak stúdiólemezekből), filmzenét szerzett, párszor maga is feltűnt a mozivásznon, könyveket, versesköteteket adott ki, az Idiot Prayerrel pedig beteljesítette saját filmes trilógiáját, amelynek megelőző részei a 20,000 Days on Earth és a One More Time with Feeling voltak, bár a főszereplő személyét leszámítva sok összefüggés nincs köztük.

A film kivitelezése biztos merésznek hangzik, amennyiben valaki kevésbé ismeri az előbb summázott életművet. A művész pályafutását mindig is az extravagánsság és egyfajta pimasz, mégis elegáns attitűd jellemezte. Ennek ismeretében bizarr lenne egy Facebook live-ozós, otthonról bejelentkezve zenélő Nick Cave-et nézni a monitorokon. A filmet eredetileg egyetlen alkalommal szándékozták bemutatni egy nyári stream keretében, a nagy érdeklődésre való tekintettel azonban a világ mozijaiba is sikerült végül eljuttatni, így egyetlen vetítés erejéig a debreceni közönség is részesülhetett az élményben az Apolló mozi jóvoltából.

Pianókatarzis

Hogy karanténjellegétől megszabadítsák, az Idiot Prayer kapott némi dramaturgiát, lévén mégiscsak egy filmről beszélünk, szimbolikájának lényege viszont zavartalanul átjön:

nincs magányosabb kép egy zenekar és közönség nélküli énekesnél egy bálteremben.

Kezdetben Nick egy széken ülve körmöl jegyzetfüzetébe, miközben maga szavalja a Spinning Song sorait. Ezután hosszú lépcsősorokon és folyosókon keresztül haladva egy hatalmas terembe lép, melynek közepén áll a hangszer, itt kezdődik igazán a film. Az egyedül zongorázós műfajnak megvannak a határai, nagyjából meg lehetett tippelni, milyen dalokra számíthatunk az előadás során. Mint kiderült, ez legalább akkora tévedés lett volna, mint az állítás, hogy lehetetlen karanténkoncertet tartani egyedül egy hatalmas palotában.

A sor stílszerűen a címadó Idiot Prayerrel kezdődik, majd néhány nyugodt hangvételű, zongorára tökéletesen átszerelhető tétel követi: Brompton Oratory, Nobody's Baby Now, stb. Az első igazi meglepetést a The Mercy Seat jelenti, a film előtt biztos senki nem gondolta volna, hogy az eleve érdekes megszólalással rendelkező dalt ilyen jól át lehet ültetni pianóba, és a villamosszékre ítélt mesélő gondolatai ugyanúgy katarzist tudnak okozni egy szál zongorán előadva. Hasonló a helyzet Jubilee Streettel és a Papa Won't Leave You, Henryvel is, amelyek átdolgozását Cave meglepő könnyedséggel oldotta meg. A filmben hallható dalok többsége a The Bad Seeds-hez köthető, emellett kapunk még két szerzeményt a Grindermantól is, ami Nick egy másik zenei projektje, először hallható az Euthanasia című szerzemény, a sort pedig két feldolgozás zárja, az Avalanche Leonard Cohentől és a T.Rex Cosmic Dancerje. Mindezt Nick kellő hangulati fények és némi füst keretében prezentálja.

A film nagyon szépen van fényképezve, az operatőri munka szinte hibátlan, bár néha nehéz megfejteni, egy-egy snittet miért hagytak feltűnően hosszabbra a többinél, ez néhol megakasztja a dinamikát. A kimértnek, sokszor komornak tűnő Nick néha egy halk kacajt is megereszt játék közben, üdítő az a néhány pillanat, amikor a film látni enged olyan emberi hibákat is, mint mondjuk egy rossz leütéssel elkezdett dal.

Nem torzít a tükör

Az Idiot Prayer legnagyobb erénye, hogy nem akar többnek látszani, mint ami. Az dramaturgia ugyan ad neki egy mesterségesnek ható keretet, a zenész az előadás elején besétál, a ráadásnak szánt dalok feltüntetése előtt feláll, eltűnik, majd ismét visszatér a hangszerhez, az utolsó tétel hangjai után pedig elhagyja a termet, pont mint egy koncerten, mindez a Nick Cave-élményből viszont nem elvesz, inkább erősíti azt. A produkció őszinte, nem próbálja meg eltitkolni, hogy egy ilyen előadás lebonyolításában is emberek tucatjai működnek közre, a stáb számos alkalommal feltűnik jól látható tükröződésekben, az operatőrök pedig többször is megjelennek, amint hatalmas kocsijukkal épp Nick mellett filmeznek.

Talán morbid ezt mondani, de a 2020-as világjárvány nélkül biztosan nem részesülhettünk volna egy ennyire személyes zenei élményben a filmvásznon. Ha minden igaz, az előadás hanganyaga hamarosan mindenki számára beszerezhetővé válik.

Birtók Benjámin