„Ihlet nincs, csak kitartó munka van”

A magyar festészet napjáról 2002 óta országszerte, Debrecenben 2018 óta emlékezhetünk meg. Idén a cívisváros két magángalériájában is a képzőművészeté a fókusz október 16-án és 17-én, ám a járványhelyzet miatt a programsorozat csak a helyi tehetségeket és alkotásaikat vonultatja fel.

A Naplónak a debreceni rendezvény szervezője, Éles Bulcsú grafikusművész adott interjút, melyben szó volt a festészet napjáról, jelenéről és jövőjéről is.

Mik a legfontosabb tudnivalók a magyar festészet napjáról?

Elsőként Szent Lukácshoz, a festők védőszentjéhez kötődik, akiről október 18-án emlékezünk meg. Bráda Tibor Munkácsy-díjas festőművész 2002-ben határozta el ennek a jeles napnak a megünneplését. Emellett fontos megemlíteni Verebes György Munkácsy-díjas festőművészt is, aki Szolnokon szervezi a Képzőművészet Ünnepét ehhez a naphoz igazítva. Öt éve járok Szolnokra, ahol mindig éjszakába hajló, hangulatos buliban volt részem, így határoztam el három éve, hogy Debrecen is csatlakozzon. A szolnoki példát hoztam ide, az első helyszín az Élettudományi Galéria és az Újkerti Közösségi Ház volt, mindkét hely remek hangulatú, nagyon jó vezetőkkel és szervezőkkel – gondolok itt Szabó Katalinra, Czárné Szilvire és Kozák Viktor Csabára. Első alkalommal még három megnyitó volt egy napon, a másodiknál már négy tárlat jutott két napra, és további galériák jelentkeztek nálam, hogy csatlakoznának a jövőben a kezdeményezéshez. Idén azonban a járványhelyzet miatt megszorítások érték a közművelődési intézményeket, így előtérbe kerültek a magángalériák, az éttermek és a klubok. Nagy meglepetésre – ha csak időlegesen is, de – újranyit Majoros László Sesztina Galériája. Ebben az évben azonban csak debreceni képzőművészek szerepelnek a programsorozatban.

Az imént több neves képzőművészt említett, de milyen létjogosultsága van a Facebookon nap mint nap laikusokat hívó élményfestésnek?

Ahogyan a diákoknak szoktam mondani: a Mikulás-napi ajándékozás alkalmával egymáshoz írt négy sor még nem költészet. Amíg mindenki tisztában van önmagával, addig nincs baj. Én is szeretek énekelni, de törekszem rá, hogy senki se hallja. A gond ott kezdődik, amikor valaki egy-két ilyen élményfestés után képzőművésznek gondolja magát, elkezd kiállítóhelyeket keresni, és netán fogadják is. Ez egy szakma ugyanúgy, mint például az orvosoké, ahol a diploma nélküli praktizálást súlyosan büntetik. Bár néha szoktunk is ezen mosolyogni: igen, a festés számunkra is egy élmény.

Milyen pályán jutott el a festészetnapi programsorozat levezényléséig?

Első rajztanárom Rácz Imre volt a Kossuthban, aztán jött a Medgyessy rajztagozata, majd ugyanez a Nyíregyházi Főiskolán, ahol nagy hatással voltak rám a tanáraim, köztük Szepessy Béla, Lukács Gábor és Tarnóczi József. Ezt követte a Magyar Képzőművészeti Egyetemen a vizuális nevelőtanár szak. Nem intézményesen, de Burai Istvántól és Fátyol Zoltántól egyaránt rengeteg támogatást és jó tanácsot kaptam, főleg elméleti útravalókat.

Mik voltak ezek?

„Alázat, következetesség, munkaközpontúság.”

Fátyol sokat mondta nekem, hogy amit csinálunk, nem alkotás. Isten az, aki alkotott, amikor létrehozta a világot, a festészet viszont munka, mint a bányászé vagy a szakácsé. Nincs ihlet és alkotás, csak következetesen dolgozni kell. Ha valakit mesteremként kellene megneveznem, akkor Fátyol Zoltán lenne az. A diplomáim kézhezvétele után következtek a megmérettetések. A csoportos és egyéni tárlatok első kudarcai, majd sikerélményei után jöttek a művésztelepi és kiállításmeghívások, és egyre jobban bekerültem a művészközéletbe. Ezt úgy vettem észre, hogy egyre több ismerősöm lett országszerte, és lassan, de biztosan az életemmé vált a művészet.

A képzőművészet mellett közösségi tevékenysége miatt is egyre gyakrabban hallani a nevét Debrecen kulturális életében: művésztelepet hozott létre, galériát vezet, és középiskolában is tanít.

Lácacséke egy kilátástalan helyzetben lévő borsodi kis falucska „fönt északon”, Felvidék közelségében. Utolsó reménységük, hogy a térképen maradjanak, egy művésztelep létrehozása volt. A kezdeményezés a bodrogközi értelmiségiek összefogásaként indult. A képzőművészszakma először furcsán fogadta a meghívást, később Munkácsy-díjas művészek is megfordultak már ott, és nagyon jól érezték magukat. Összefog a környék értelmiségi rétege, tenni akaró lakossága. Rendszeresen különféle vadhúsokkal, jóféle borokkal és pálinkákkal járulnak hozzá a művésztelephez az önzetlen támogatók, Fedor László polgármester pedig a saját vendégeinek tekinti a meghívott képzőművészeket. Az elmúlt öt év alatt kialakult a telep irányzata: az absztrakt és expresszionizmus a jellemző. Érdekes lett a hely kettőssége: egy lepusztult faluba lépve ismert és elismert képzőművészek komoly munkái láthatóak, ezzel az országos művészeti élet térképére helyezték az addig ismeretlen kis falut.

Köztudott, hogy másik szívügye a fiatalok tanítása. Hogyan viszonyulnak a mai középiskolások a digitális kütyüket nélkülöző művészeti ágakhoz?

A helyzet nem reménytelen. Igyekszem a rajzolás szempontjából nem túl nagy elvárással közeledni feléjük, és örülök a legkisebb sikernek is. A Csokonai-gimnáziumban tanítok, így ha képzőművészeti tehetséggondozásról nem is beszélhetünk, élményt próbálok adni nekik, a rajz és művészettörténet tanításával hozzájárulni a felnőtté válásukhoz. Ezenfelül többlet lehet számukra a színjátszó kör, egy-egy természetjáró túra, osztálykirándulás vagy egy határon túli magyar középiskola felkeresése. Ez utóbbi kapcsán ki kell emelni a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceummal épp hat éve fogant és azóta már szárba szökkent testvér­iskolai kapcsolatot. Ilyenkor a kolozsvári és a debreceni diákok egymásnál alszanak mindkét helyszínen, és egy-egy közös út élményei még hetekig-hónapokig adják számunkra a beszédtémát.

Előre tekintve ötven évet, mekkora esély van rá, hogy a maihoz hasonlóan népszerű marad a festészet?

„A képzőművészetet már a tizenkilencedik század második felében temetni kezdték, amikor feltalálták a fényképezőgépet, de válaszként megszületett a modern művészet. Ha az étteremben vagy a fagyizóban mindez külön értéknek számít, akkor miért ne értékelhetnék az egyénileg festett képeket is? Eddig minden vészharang kongására jött válasz a képzőművészet felől, bizakodjunk tehát, hogy ugyanígy lesz ez a jövőben is.”

Szakál Adrienn