Szegény ember Eredete

Bizonyára mindenki életében van legalább egy olyan meghatározó film, amelyben a csavar hosszú ideig letaglózóan hatott. Nekem ilyen volt a Hatodik érzék, amely után kénytelen voltam megnézni még egyszer a filmet. Majd még számtalanszor. Talán ez volt az első olyan alkotás, ami után nem lőttem le heccből direkt a film végi poént azoknál az ismerőseimnél, akiknél egyébként addig ez rutinszerűen ment. Visszagondolva talán a 2010-es évek környékén jött el egy újabb hollywoodi reneszánsz a metaforák alkalmazásában vagy a mozizók félrevezetésében. Ilyen megoldással találkozhattunk a Pi életénél, a Holtodiglannál, a Viharszigetnél és az Eredetnél is. Habár utóbbi esetben a csavar nem volt olyan, mint az előbb már említett, Bruce Willis fémjelezte horrornál, a film végi pörgettyűs jelenet minden néző retinájába beleégett. A most górcső alá vett ír–angol mozi is valami hasonlót szeretett volna elérni, felemás sikerrel.

A szoba, ami nem összekeverendő a 2015-ös, zseniális könyvből adaptált, két Oscar-díjas drámával, nemrég jelent meg lemezen kis hazánkban. A sztori azzal kezdődik, hogy egy fiatal pár beköltözik egy semmi közepén fekvő rozoga házba. Ha ez alapján az egyszeri kritikaolvasó legyintene egyet, hogy ez is egy tucathorror, akkor nem téved nagyot. Fontos különbség viszont a szellemes, démonos filmekhez képest, hogy jelen esetben a középpontban az ingatlan egyik szobája áll, amely minden kívánságot teljesít. Itt az ember felkaphatja a fejét, hiszen ki ne vágyna egy kifogyhatatlan kincsesraktárra? De hol a buktató? És ez az, ahol a készítők teljesen elvesztették a realitásérzéküket. Már ha egy kívánságteljesítő szobás horror kapcsán lehet ilyenről beszélni. Furcsamód a majd’ kétórás játékidő alatt egyik szereplőnek sem jutott eszébe, hogy komolyan elgondolkozzon azon, hogy hol a hiba a mesés gazdagságban. Komoly dilemmát akkor sem vet fel, amikor a ház ura megtudja, hogy az előző lakókat megölte egy férfi, aki semmilyen nyilvántartásban nem szerepel. A két főhős ennek ellenére csak műtárgyakat, pénzt, drága pezsgőt és kaviárt kér a csodahelyiségtől.

Lehet, hogy a hiba abban van, aki keresi a logikát egy olyan művészeti alkotásban, mint A szoba című horrorfilm. Ennek ellenére megkerülhetetlen, hogyan lehetséges, hogy nemcsak sima fizikai tárgyak, de élelmiszer és ital egy csapásra megjelenhet. A kritikának nem célja, hogy lelője a fontos fordulópontokat, de nem nehéz kitalálni, hogy mi lesz a következő lépés egy olyan pár esetében, ahol nem születhet gyermek. És innentől indul az igazi Zs kategóriás produkció, mert bár az események felpörögnek, az akció súlytalan. A nézők momentumokkal a szereplők előtt tudják, mi fog történni, így a feszültségteljes rettegés helyett csak egy „én megmondtam” csúszhat ki a néző száján.

Bár vannak elemek, amelyek emelhetnék a pulzusszámot, nem igazán működnek A szoba esetében. És itt jön a képbe a készítők csavarhajhászása. A hatalmas csattanó, amire fellegózták a történetet, nem mutat újat. A szoba beleesik abba a hibába, amibe a legtöbb kis pénztárcájú mozi, hogy egy filmkockával próbálja semmissé nyilvánítani az addig vetítettet. Ez működött talán az első két-három esetben, de a műfaj gazdagsága miatt megnövekedett ingerküszöböt az ilyen megoldások nem lépik át.

Mindazonáltal nem lehet azt mondani, hogy A szoba rossz lenne, inkább olyan semmilyen. A színészek nem vállalhatatlanul rosszak, a szinkron sem ugrik le a képernyőről, csak többet akart mutatni annál, mint ami. Ha valaki most ismerkedne a horror műfajával, akkor kezdésnek viszont mindenképpen ajánlható.

Értékelés: 3/5

Szilágyi Gergő