„A Köröst néztük és láttuk Velencét…”

Harminchárom esztendeje találkoztam vele először, akkor született máig tartó barátságunk. S akkor rögzítettem azokat a sorokat, amelyeket aztán a Hajdú-bihari Napló 1987. július 14-i számában publikáltam, a Min dolgozik? című kulturális riportsorozatban, László Ákos „egzisztenciális élményei” címmel. S eszembe jut, rá épp tíz évre, 1997 nyarán vele együtt vettünk részt – más festő- és grafikusművészek, művész barátok társaságában – egy hangulatos francia városkában, St. Michelben, a Les Européennes de l’Art kurzusán.

A több mint három évtizede papírra vetett sorokat érvényesnek érzem ma is. Mint akkor írtam, az akkor 47 éves grafikusművész a „huszonévesek életesebb felének dinamizmusával, lendületességével, könnyedségével” vezetett fel műhelyébe. „Pillanatok alatt magával ragadja a látogatót nyitott, közvetlen természetessége. Ha nem tekinteném végig képei sorát, cinóberpiros és sárga színeket – mint dominánsakat – képzelnék (először találkozván az emberrel) grafikáira. Élénk színekkel – »piros, tartós Örömöt« feltételezhetne e nagyon optimistának tűnő művész alkotásairól az azokat nem ismerő. Pedig az úgynevezett japán vaknyomással készült darabok a »minden Egész eltörött« élményétől súlyosak. S ellenpontként mindig ott szervez, lüktet, alakít a humanizmus, a rend, értelmet adva az abszurd világ rajzolatainak. A rúttal, a torzzal, a félelmet keltővel a »van ünnep is« vagy »a lesz még ünnep« mese-zenéjét szegezve szembe.”

Saját alkotói énjét elemezve „a nehezen alkotó művésztípus »rendjébe« sorozta” magát. „A kis- és nagyvilágot, az alkotótáborokat szívével, lelkével, intellektusával »barangolja«, keze ilyenkor többnyire pihen, hogy a belvilágába járó spontán élményeket, »direkt« ihletőket érlelje magában, s azokat letisztult, gondolati-lelki szűrőn szelektált reaktív élményekként rögzítse rajzlapra.”

Jellemző az alkotómódszerére, hogy például az 1983-as litván impressziók csak két év múlva kezdtek az ihletében alkotásokká érni, a szerzett benyomások közül „kiszűrve a lényegtelent, kiemelve a lényegest, hagyva, hogy az emlékezet szelektáljon”.

Kiderült róla már akkor is: „Azokat a művészeket tartja példaképeinek, akik – nyilván nem voltak egyedül – a maguk módján nagy árat fizettek azért, hogy őszinte és sajátos művészetet hoztak létre.” Ez első találkozásunk alkalmán ars poeticájáról is vallott, tömören összefoglalva a modern művészet hivatását: „Az igazság ethoszával próbál küzdeni a gyönyörködtető funkciót s a lélekandalító elemeket előtérbe húzó művészet ellenében.” Neki pedig „a tanyavilág, a temetők, a Körös-part az egzisztenciális emlékei, amelyek – a művészi szándék szerint – egyetemes igazságokat hordoznak a mai világról”. Egy Váradhoz ugyancsak sok szállal kötődő művészelőddel, Juhász Gyulával szólva: „A Köröst néztük és láttuk Velencét, / A kávéházban Goethe ült velünk…”.

Ő is, mint minden igazi művész, a „saját vérével fest”. Mint Zola definiálta: a műalkotás a természet egy kis szeglete, egy szellemi-lelki alkat, vérmérséklet fénytörésében.

„Szerelmem Debrecen” – jelzi a Csokonai városához való régi viszonyát több szép albuma is. Számos sajtóorgánum idézte, a Napló is, amit öt esztendeje, a 75. születésnapjára – a művészbarátai által Debrecenben szervezett – nagyszabású retrospektív tárlatának megnyitóbeszédében mondtam empirikus és alkotói énjéről: László Ákos debreceni fenomén, gondolkodó képzőművész, életművében a képzőművészet, az irodalom és a filozófia szimbiózisa valósul meg.

Ma sem tudnám tömörebben összefoglalni

Annyit hadd tegyek mégis hozzá, visszatérve első mondatomhoz – s ennyi személyesség talán elnézhető egy ma is kamaszszívű nyolcvanévest köszöntő sorokban –: Ákos igazi barát, ennek nemes fajtájából. A vele való efféle emberi viszonynak tényleg a kölcsönös bizalom, a szeretet, a ragaszkodás hármassága a kötőereje. S – nem akármilyen megtiszteltetésként – atyai jó barátként lehet szerencsém őt számon tartani.

Arany Lajos

László Ákos grafikusművésznek a 80. születésnapján, 2020. március 6-án nyílik összefoglaló kiállítása 17 órakor Debrecenben, a Kölcsey Központ Bényi Árpád termében, Töredékek címmel. A megjelenteket Komolay Szabolcs tanácsnok köszönti, a tárlatot – mely április 5-ig lesz látogatható – Tamus István, a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületének elnöke nyitja meg.