Mi lesz veled, te jó Süsü?

Néhány évvel ezelőtt azt kérdezték tőle, hogyan kell gyerekeknek írni. – Ugyanúgy, mint a felnőtteknek, csak kicsit jobban – hangzott válasza. És igen, tisztelte és szerette olvasóit, amikor csak tehette, olyan találkozókra járt, ahol a legfiatalabbak véleményét hallhatta egy-egy munkájával kapcsolatban. Csukás páratlanul finom szenzorokkal érzett rá, mivel azonosul legkönnyebben a legfiatalabb generáció, mégis a legegyszerűbb eszközökkel vetette papírra meséit, verseit, regényeit.

Pom Pom, Süsü, a sárkány vagy Mirr-Murr kandúr történetei több emberöltő gyerektársadalmának adtak át bravúros nyelvi köntösbe bújtatott életbölcsességeket. Tőle tanulhattuk meg, hogy legszentebb dolog a barátság, a civakodó cipőikrek történetéért pedig sok-sok szülőtársammal mondhattunk hálát, amikor a veszekedő gyerekeinknek esti mesének álcázott, hathatós példabeszédként olvastuk fel.

Én vagyok az utca hírmondója, én irányítom a közvéleményt! Lópici Gáspár, a leghíresebb magyar plakátragasztó szavain túl Csukás István temérdek papírra vetett kinccsel halmozott el bennünket, és titkon mindig azt reméltem, kedvenc sorozataim folytatódnak még. A sors azonban úgy alakította, nem mond többé új mesét Pom Pom Picur fején, és azt sem tudhatjuk meg sosem, hogy a legutolsó epizódban fogott-e volna halat a Nagy Ho-ho-ho-horgász.

Kapcsolódó cikk: