„Az utcáról nem lehet Emmyt kapni”

Gera Marina, Magyarország első és egyetlen, Nemzetközi Emmy-díjas színművésze a közelmúltban az 5. Magyar Filmszüret védnökeként érkezett Debrecenbe. A színésznőt a Napló arról kérdezte, miként áll össze az a szerencsés konstelláció, amit ő tudatosan megvalósított, és milyen az élet, ha az ember szekrényében a „tévés Oscar” szobra pihen.

Két hónap telt el az Emmy-átadója óta. A szusszanáson kívül mire volt elég az idő?

Még mindig nem igazán tudtam pihenni, a díjátadót követően még napokig New Yorkban kellett maradnom, ahol rám szakadt a nemzetközi sajtó, a magyarok pedig nem nagyon értek el. Amikor hazaértem, megindult egy számomra teljesen új világ; a hazai sajtó folyamatosan keresett, emellett kötelező munkáim is voltak. Egymás után kapom a megkereséseket a közönségtalálkozókra, mindent nem tudok vállalni, a Magyar Filmszüret nem volt kérdés, fontosnak tartom hogy a magyar filmeket népszerűsítik.

Miért kell most versenyt futni az idővel?

Egy évem van arra, hogy én vagyok a világ friss Emmy-díjasa. Ez az év az, amikor a szakmai világ szeme rajtam van, ezért mindent, amit szeretnék elérni, most kell megtennem. Ezeket a terveimet nem az Emmy hozta, sőt, semmin sem változtatott, inkább csak segít az elérésükben.

Hogyan körvonalazódik a terveket és célokat összekötő út?

Egy angol producer keresett meg egy évvel ezelőtt, aki az Örök télben nyújtott alakításomra már akkor azt mondta, hogy Emmy-díjas lesz. Ő egy kelet-európai történetet szeretne az én főszereplésemmel. Először azt hittem, kandi kamerás poén az egész, hiszen ez volt az álmom, mivel vannak saját ötleteim és egy nagyon vágyott történetem, amit eljátszanék, de hogy ebből lesz-e film, a következő öt-tíz évben fog eldőlni. Nem akarok szakmát váltani, és nem képzelem magam forgatókönyvírónak, de külföldön nem ritka, hogy a szereplő történetet tud hozni egy filmhez. Ezért érzem azt, hogy az Emmy nem valaminek a vége, hanem csak egy állomás. A karrieremet nagyon meghatározza az elmúlt egy év, nemcsak az elismerések, hanem a megkeresések miatt is. A lavina elindult, és bevallom, kicsit sokkoló volt már maga a jelölés is.

Nagy bátorságra vall, ahogy befékezett másfél évre a színházban, és asszisztensnek állt.

Amennyire vágyom a szabadságra, a függetlenségre, annyira akarok alkotói csoportokhoz tartozni. Egyébként fantasztikus élmény, hogy nem egy társulathoz tartoztam, hanem csapathoz, és sok emberrel tudtam együtt dolgozni, sokféle csapattal, és ez nem zárt be engem, de mindig szorongtam, hogy lesz-e munkám, meg tudok-e élni. Amikor viszont nagy félelemben hátranéztem, meg kellett állapítanom, hogy szabadúszóként is életben tudok maradni. Mentem az ösztöneim után, de úgy, hogy féltem. Úgy éreztem, hogy meg kell hoznom ezt a döntést, ha filmekben szeretnék játszani és kijutni a nemzetközi piacra. Az elmúlt öt évben sokat akartam tanulni a filmezésről, aztán az élet visszaigazolt, amikor az angol producer megkeresett, feltette a bűvös kérdést, hogy van- e valami ötletem, és elmondhattam neki.

Nem sokkolta le túlzottan a hirtelen jött lehetőség?

Nehéz önfegyelmet gyakorolni egy nagy sikernél. Sportoló alkat vagyok, ha már valami megvolt, pipa, nincs vele több dolgom. A szobrot is dobozba tettem és bezártam a szekrénybe, viszont tudom, hogy ez külföldön óriási kapukat megnyitott, itthon is megismertek, és amit szeretnék, ahhoz most kaphatok segítő kezeket. Ettől az ember megmámorosodik, és nem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy minden kapu kinyílt. Ijesztő. Mire egy forgatókönyv elkészül, öt év, a kapcsolatokkal és az ötletekkel viszont most kell élnem.

„Most be kell érni magam, most figyelnek rám a filmesek, és ettől a tehertől ijedek meg. Az angol producerem első mondata az Emmy-átadót követően az volt: Ne légy szégyellős!”

Az akcentusom mindig akadály lesz, de egyéni karriert szeretnék, a vágyaim után menni úgy, hogy alkotói terveim is vannak, ötletgazdaként is szeretnék produkciókban részt venni. Nem várni a megkeresésekre, hanem megteremteni azokat, amit lehet, hogy nagyon nagy dolognak tartok, mégis reálisnak. Másfél év szünet után jött a felkérésem Irén szerepére is, amivel öt nemzetközi díjat nyertem Kaliforniából, Portugáliából, Kijevből és az Emmyt követően még egy francia díjat is kaptam. Ez azt mutatja, hogy jó döntést hoztam. Egy színésznek tudnia kell, hogy mikor tud a legjobb állapotban lenni, és mire van ehhez szüksége. Ez önismeret és jó időzítés is, és hogy ehhez jön-e a szerencse, nem tudjuk befolyásolni.

Úgy tűnik, mintha tudatosan a sorsa előtt járna.

Pontosan ezt csinálom, titkos, nagy tervem, hogy mindig lépésekkel előrébb legyek, és ne várjak a szerencsére, ami sok csodálatos színésznő életét sem éri el, és nem jutnak elég lehetőséghez.

Megpróbálom a szeleket jól befogni, és időben lépni úgy, hogy ha tudom is, nem az lesz a legnagyobb álmom, de abból a legjobbat hozom ki, hogy én legyek az irányító, amennyire csak tudok. Ezt úgy tudom elérni, ha sok lépéssel előre járok. Amikor a színházat elhagytam, nem a semmibe ugrottam bele, hanem tudatosan pénzt gyűjtöttem, hogy le tudjak állni és anyagi okokból ne kelljen színházi előadást csinálnom. Tudatos volt az is, hogy filmforgatásokra járjak ki ingyen, majd gyakornokként, ekkor még nem is volt rajtam nagy felelősség. Filmszínészetet akartam tanulni, amiben megfigyelőként nagyon sokat tanultam, gyakornokként közel lehettem. Merészség volt, hiszen színésznőként, színházi főszerepek után egyszer csak a forgatáson lóti-futiztam, sokan kérdezték, hogy váltok-e, de a szakma szépen reagált. Az Örök tél után is voltam asszisztens filmforgatáson, de akkor már senki sem kérdezte a másiktól, hogy „Marinának ennyire nincs semmi?”

„Amikor az El Caminót zarándokoltam végig, vagy ötven kilométereket túráztam egy nap, közben is terveztem, előre öt-tíz évet.”

Kitől tanulta ezt a tudatos szemléletet?

Az igazi apukámtól. Ez a pálya teljesen lutri. Egy úszó megnyeri az olimpiát, aztán úszhat versenyeken, de az én esetem teljesen más; az Emmy után kérdés, hogy kapok-e lehetőséget, hogy megint megmutassam magam, hiszen mi, színészek csak azok tudunk lenni, amiket eljátszunk. Ez sokkal kiszolgáltatottabb helyzet. A titkos tervem, hogy egy profi alkotógárdával elkészítünk egy történetet, ami szerintem, de nem a személyem miatt tényleg érdekes lehet a magyar vagy akár a nemzetközi közönségnek, és amit szívesen el is játszanék.

Kétéves koromtól szerettem volna filmszínésznő lenni. Magyarországon kicsi a piac, hiába szeret egy rendező egy színészt és elismeri a munkáját, nem készül sok film, és a forgatókönyvet nem színészekre írják. Egészen kicsi koromban megbeszéltük otthon, hogy a képességeimet meg kell próbálnom a maximumra fejleszteni, a legtöbbet kihozni magamból. Aztán következik, hogy az embert milyen hatások érik, és hogyan fejlődik emberileg, mert ez nagyban befolyásolja majd a karrierjét. Észnél lenni, nem görcsölni, kiszűrni, mi az, ami nem fontos: ezek az emberi tényezők a leglényegesebbek, de ha valakinek kétéves korában kitűzött céljai vannak, abban nem lehet nem görcsösnek lenni. A sportban is így van: aki már az edzésen tudja, hogy képes megúszni az aranyérmet, még begörcsölhet a verseny előtt. Ha kitalálnám, hogy producer akarnék lenni, mert az tesz boldoggá, akkor azt nekem meg kell hallanom, és a másokéra nem hallgatni. A tapasztalatok és a csalódások már elég erőssé tettek ahhoz, hogy nem roppannék össze akkor sem, ha nem jelentkeznek nálam producerek. Kinyitnék egy harmadik kaput. Nincsenek olyan céljaim, melyek ne lennének rugalmasak.

Gondolt már arra, hogy az önmaga által kitaposott, járatlan úton járással példát mutat a fiatalabb színészgenerációnak?

Az én generációm köztes: mi a Színművészeti Egyetemen Tenki Rékával és a többi osztálytársammal együtt mind leszerződtünk valahová, ahogy én is Bodó Viktor független társulatához. A mostani generáció azonban már nem tud elhelyezkedni, annyira telített a szakma, hogy rákényszerülnek, hogy egyéni utat járjanak be. Kénytelenek, mert nincs elég hely a színházban. A generációmban ufó voltam, hogy nem akartam leszerződni, volt, akik beképzelt arroganciának tartotta, ami hülyeség, mert nem valami ellen tettem ezt, hanem valamiért. Nem volt könnyű így lavírozni, és sok kapu be is záródott, sokkal több, mint amennyire számítottam, amikor másfél évre otthagytam a színházat.

Miért lehet azt olvasni több helyen is, hogy Gera Marina „felbukkant”?

Az utóbbi időben több sajtóorgánum próbálta megmagyarázni, hogy eddig miért nem foglalkoztak velem. Egy évtizedes munkával a hátam mögött gyakran megmosolyogtam ezeket, mert torz képet mutat a fiataloknak: az utcáról nem lehet Emmy-díjasnak lenni. Az, hogy eljussak a legnagyobb elismerésig, ahhoz a szerencsét nem lehet kiküszöbölni, de azt gondolom, akkor lehet szerencsém, ha sokat dolgozom. Hit nélkül ezt nem lehet csinálni.

Szakál Adrienn

Névjegy

Gera Marina 1984-ben született Szegeden. A szegedi Tisza-parti Általános Iskolába járt, majd a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnáziumban érettségizett. 2008-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 2008–2009 között a Szputnyik Hajózási Társaság társulatának tagja lett, majd 2009-től szabadúszó.

Filmjei: