Pótolhatatlan kincsünk

A magyar kultúra napja alkalmából a megemlékező közösség részéről az aggódó, őrző viszonyulás rendszeresen előtűnik – történelmünket tekintve nem is alaptalanul. Mivel ennek az ünnepnek az eszméje Kölcsey művének gyökeréből sarjad, mostani „pillanatfelvételünkkor” az irodalomra szorítkoztunk, és Szirák Pétert, az Alföld című folyóirat főszerkesztőjét kérdeztük arról, hogy tapasztalatai szerint manapság mennyire kell félteni az anyanyelvű kultúránkat.

Felelősségünk továbbadni

– Mint mindent, ami ránk van bízva: félteni, gondozni, ápolni kell. Márpedig az anyanyelvi kultúrát ránk bízták, ránk hagyományozták az elődeink, mint ahogy nekünk is felelősségünk, hogy továbbadjuk az újabb nemzedékeknek. Hogy ahogy nekünk, nekik is legyen majd „anya-nyelvük”, egy olyan közeg, amely minden másnál ismertebb, közelibb, otthonosabb a számukra – fogalmazott érdeklődésünkre az irodalomtörténész.

– Mindez magában hordozza a féltés, a megőrzés ab ovo konzervatív mozzanatát. Az idegen nyelveket meg lehet tanulni, ügyesen lehet általuk kommunikálni, de soha nem érezheti magát bennük az ember olyan otthonosan, olyan magától értetődően, mint az anyanyelvben. Ahogy Kosztolányi mondta: az anyanyelv meghatározza a gondolatainkat és az érzelmeinket. Egyediséget kölcsönöz nekünk, felmérhetetlen és pótolhatatlan kincs. Az angol is csodálatos, de mégis egy idegen nyelv, amelynek globálissá válásával szemben a kevesek által beszélt (gondolt, álmodott, művelt) magyar nyelvnek az esélyei nem megnyugtatóak. Ahhoz, hogy a magyar nyelv fennmaradjon és versenyképes legyen: ápolni kell! Nemcsak féltve őrizni, hanem a tudományokban, az írásművészetben és a mindennapokban is úgy „együttműködni vele”, hogy ezáltal a nyelv és a beszélője is gyarapodjék! Ami közvetlenül az irodalmat illeti, azt szokás mondani: egy nyelv arra képes, amire a költészetében képes, vagyis a költészet hozza ki belőle a „csúcsteljesítményt”. Például Arany, Kosztolányi, József Attila és Weöres Sándor versei. Az idén százhúsz éve született Márai Sándor amerikai száműzetésében esténként Aranyt olvasott, mondván, hogy ne romoljon a magyarja – mutatott rá a professzor.

Az a bizonyos szint

Korunkban a digitális forradalom igen sokféle téren eredményezhet jelentős változásokat. Szirák Pétertől azt is megtudakoltuk, hogy e folyamatok nyelvi következményei miképpen hatnak a kortárs szépirodalomra.

– A nyelv mozog, folyvást változik: a regiszterek közötti kölcsönhatás mindig egyszerre rombolja és építi is az anyanyelvet. Találó fordulatok, szójátékok keletkeznek itt is, ott is. A digitális forradalom, az új médiakörnyezet könnyebbé tette a közlést, bárki hamar nyilvánosságra hozhatja a véleményét, s ez egyrészt sokszor üdítő alkotókedvet, míg máskor nehezen fékezhető, s nem egyszer ártó energiákat szabadított fel az emberekből – összegezte észleléseit a főszerkesztő, s egyúttal felidézte: – Az én fiatalkoromban még mindenütt „kapuőrök” álltak, akik egyszerre döntöttek a minőségről és biztosították a politikai-ideológiai kontrollt. Ma voltaképpen bárki bármit közzétehet, bárki érezheti a véleményét megalapozottnak és az alkotását minőséginek. Egy ilyen világban különösen fontos feladata és felelőssége a szerkesztőnek, hogy a válogatás révén segítse az olvasó tájékozódását és őrizze a minőséget. Amint arra Esterházy Péter figyelmeztetett:

„egy bizonyos szint fölött ne menjünk egy bizonyos szint alá!”

Az online-közösségek – akárcsak a hagyományos közösségek – önmaguk szerkesztői: rajtuk is múlik, hogy megtűrik-e környezetükben a pallérozatlanságot és az illetlenséget. Mindenki tartsa a szemét a nívón! – hangsúlyozta Szirák Péter.

FGY

Borítókép: Csikos Sándor (balról) és Miske László jelenete A gyertyák csonkig égnek debreceni előadásából, 2010-ből. A szerző, Márai a száműzetésében esténként Aranyt olvasott, hogy ne romoljon a magyarja