Hepinyújír!

Még mindig az egy kattintásnyira lévő lájkjaink a legelterjedtebbek, de számtalan hangulatjel (emotikon) és szimbólum közül lehet válogatnunk, amelyeknek eredetileg a testbeszéd és a mimika hiányát helyettesítő funkciójuk volt, s mára egy külön, ún. digitális nyelvet képviselnek. A generációs különbség lassan alig észlelhető, ahogyan az intellektuális megnyilvánulás is gyakran erre a jelrendszerre hagyatkozik: eltűnik az egyetemi katedra kontúrja, és kezdetét veszi egy olyan párbeszéd, amelyben a résztvevő felek egy közös nyelvet beszélve például a <3 karakterkombinációt nem egy matematikai relációsjelként dekódolják, hanem az érzelmi intelligencia fokmérőjeként máris egy szívet látnak benne (bele). A bevallottan időtakarékossági szándékkal is létrejövő hangulatjelek valóban képesek felgyorsítani a kommunikációt, és a visszacsatolásokra éhes partnert a lehető leggyorsabban „kielégíteni”. Szürke hétköznapjainkat beragyogják a napsárga szmájlik és az égszínű lájkok.

Ünnepnapokon pedig mindenkit elkap a hév, hogy mind az ötszázhatvanhét ismerősének kellemes húsvéti vagy karácsonyi ünnepeket kívánjon, vagy boldog új évet. Aktuál-nyelvészeti szempontból érdemes talán megjegyeznünk, hogy a „boldog új évet kívánok” rövidítését számtalan formában láthatjuk mostanában, helyesen a BÚÉK alak használandó. De mára már a happy new easter vagy a happy new year is mindenki számára érthető, nem kell szótárért nyúlnunk, vagy rosszabb esetben a wikifordítóhoz folyamodnunk. Közösségi énünk pedig pezsgőbuborékként pattan szét a virtuális valóság poharában, amelyet csak legfeljebb koccintáskor tapasztalhatunk, mert mindenkinek, aki végigrágta magát ezen a cikken, megérdemli hogy hepinyújírt kívánjak neki.

Dr. Lajtos Nóra költő, irodalomtörténész, Debrecen