Méltósággal, alkotva öregedni – a szeretet erejében

Pedro Almodóvar, az Oscar-díjas spanyol filmrendező, forgatókönyvíró és producer idén tölti be a hetvenedik életévét. Ebből az alkalomból, rajongói nagy örömére, illetve egyfajta létösszegző attitűdből kifolyólag önéletrajzi filmet készített, amely egy idősödő, beteg filmrendező életén tekint végig – csupa, az alkotásaira jellemző motívumot újra mozgásba hozva. Almodóvar filmje – ahogyan azt az ezt megelőző alkotásaitól megszokhattuk – ismét rengeteg tanulsággal szolgál a nézői számára. Már csak a főhőse, Salvador Mallo (Antonio Banderas) film eleji és film végi helyzetének, állapotának összevetése kapcsán is.

Kilátástalannak tűnő élethelyzet

A film elején egy lelkileg kiüresedett és megfáradt, a forgatókönyvírással és a rendezéssel már felhagyó, elviselhetetlen hátfájdalommal és fulladási rohamokkal küszködő művészt látunk magunk előtt, akiről azt gondolhatjuk, hogy végleg beletörődött az állapotába, s hogy nincs más hátra számára, mint hogy magányosan várja a halálát. Ám olyan hatások érik, amelyek nemcsak kimozdítják ebből a rózsásnak semmiképp se nevezhető élethelyzetéből, de újra alkotásra késztetik.

A hatások felerősítik egymást

Ezek a nem várt hatások pedig – s ezek felismeréséhez nagy segítségünkre volt a film végén Forgács Iván film­esztétának az Almodóvar életútjára vonatkozó kiváló elemzése – egyfelől a rendező eddigi fimjein is végigvonuló motívumokat léptetik életbe, másfelől – új alkotói korszakot nyitva ezzel a rendező pályáján – újabb tanulsággal is szolgálnak. Azt ugyanis már megszokhattuk, hogy Almodóvar filmjeinek a Franco-korszak utáni felszabadult életérzést tükrözve, valamint saját nemi identitását is vállalva általában homoszexuálisok vagy transzneműek a hősei. Nos, nincs ez másképp Salvadorral sem, aki hiába tol el magától bármiféle további alkotómunkát, érkezik számára egy felkérés. A harminc évvel korábbi, nagy sikerű, Ízek című filmjének kópiáját felújítják, s ennek kapcsán részt kellene vennie egy közönségtalálkozón. Ám nemcsak neki, hanem filmje egykori főhősének, Alberto Crespónak is (Asier Etxeandia), akivel – bizonyos okok miatt – a filmforgatás óta nem beszélnek egymással. A felkérés egyfelől jó alkalom a színésszel való kibékülésre, másfelől pedig arra, hogy odaadja az újra barátjává lett Albertónak színre vitel céljából a régóta a fiókjában heverő, a saját életét feldolgozó monográfiáját, A függőség címűt, amelyben az első szerelmével, Federicóval (Leonardo Sbaraglia) való kapcsolatát is feltárja. Azonban a monográfia premierjének köszönhetően nemcsak az egykori nagy szerelme bukkan fel aztán személyesen is Salvador életében – a monográfia színrevitelével nem mellesleg a „színház a filmben” szituációt is megvalósítva –, hanem retrospektíve a hőn szeretett édesanya, Jacinta (Penélope Cruz, illetve Julieta Serrano) figurája is, akivel a haláláig imádták egymást, s akinek Salvador tulajdonképpen mindent köszönhet.

A Mindent anyámról mamafigurájának, valamint A vágy törvénye című film művészközegének újraéledése, a filmjeiben folyton vissza-visszatérő, itt is fajsúlyos szerepet játszó női producer mint igaz barát (Zulema – Cecilia Roth) jelenléte, azaz azoknak a személyeknek az újra felbukkanása vagy állandó közelsége pedig képes azt közvetíteni a rendező felé: őszintén szeretik. S ennek az érzésnek a megélése, betegség ide vagy oda, újra alkotásra bátorítja a hőst.

Az elmúlás ellenszere

Forgács Iván filmesztéta szerint tehát, látva ezt a gyönyörű képi világú, hamisítatlan Almodóvar-filmet – és én sem tudom másképp értelmezni –, a rendező itt az öregedés, az elmúlás ellenszereként nem mást, mint a szeretet erejét hozza fel. Salvadornak a gyermekkorát s benne a mamáját visszahozó látomásai, valamint a konkrét, váratlan élethelyzetei azt üzenik: még mindig szeretik őt, még mindig szükség van rá, amely érzés erejét és erősségét talán a film utolsó képkockája, Salvador életében viszont garantáltan nem az utolsónak számító, hanem épphogy oly sok év után az első forgatási képe tükrözi. Amely az újnak, valamiféle újrakezdésnek a szellőjét lengeti felénk.

S ezzel a képkockával – amelynek a tartalmát itt szándékosan nem árulom el – a színház a filmben művészi fogás után Almodóvar alkotásában létrejön a „film a filmben” szituáció is.

Ne hagyják ki

Javaslom, hogy nézzék meg a filmet azok is, akik szeretik ezt a fajta filmvilágot, azok pedig különösen, akiknek eddig valamiért „nem volt meg” Almodóvar. Ezt a filmet látva, ezt követően – retrospektíve, tehát visszafelé követve az rendező életútját – garantáltan meglesz, hiszen Almodóvar a mai világunkban, ahogy sok más filmjében is – itt az újrakezdés lehetőségét vázolva –, nem átall happy endet elénk tárni. De ezt is sajátos, korántsem giccses, hanem almodóvari módon, tehát feledhetetlenül és lebilincselő módon teszi.

Gyürky Katalin

Borítókép: Penélope Cruz, Pedro Almodóvar és Antonio Banderas Cannes-ban | Fotó: AFP / Alberto Pizzoli