Amikor a külső szoba belsővé válik

„Minden ember egy szobát hordoz magában”

– Franz Kafka A nyolc oktávfüzet című művének ebből a mondatából kiindulva hozták létre az alkotók azt a Szoba című előadást, amelyet a Csokonai Színház táncprodukciójaként 2019. május 11-én tekinthetett meg a közönség a Víg Kamaraszínházban.

Egy szobabelsőt, benne két alakot látunk magunk előtt a produkció kezdetén. Szándékosan használtam itt az „alak” kifejezést: mert ugyan a produkció megálmodói s egyben előadói nők – Egyed Bea és Simon Renáta táncosok –, ám a darab előrehaladtával egyre inkább azt éreztem: itt nem az számít, hogy az úgynevezett „erősebb” vagy a „gyengébb” nem képviselői állnak-e, pontosabban táncolnak-e velünk szemben a színpadon. A lényeg itt általában véve az ember, nemtől és nemzetiségtől függetlenül, akinek a sorsa – konkrétan és átvitt értelemben véve – egy szobába záródott/záratódott. Az azonban korántsem mindegy, hogy a kettő közül épp melyik kerül egy ember életében előtérbe: az előadás épp ezért rávilágít az önként bezárás/bezáródás és a más általi bezáródtatás helyzeteire, stációira, ezek összefüggéseire, s az ezekből való kitörési kísérletekre is.

Sokatmondó tér

Mindezek érzékeltetéséhez a produkció tere tökéletes: a kezdetben meghitt otthonként elénk táruló szobabelső – a kanapéjával, a tévéjével, a bár kiszáradt, de cserepes virágával s a kellemes zöldes-vöröses árnyalatával – két ember közös lakóterét mutatja. A kanapén való nyugodtnak tűnő ücsörgés után az állólámpa gombjának egyre idegesebb kapcsolgatása, valamint az egymás felé tett fenyegető (tánc)mozdulatok érzékeltetik: a két ember viszonya kezd megromlani, összeveszés van kilátásban, amely akár a közös élettér felmondásával is zárulhat. A kapcsolat megromlását gyönyörűen szimbolizálja a tévé képernyőjén jelentkező „adáshiba” is, majd a tévé sarokba tolásával egyértelművé válik a „szakítás” ténye, a közös élettér, a szoba legalábbis közösen való használatának vége, valamely fél számára lakhatatlanná válása.

Jönnek a maszkok

Ha két ember összevész egymással, fennáll a veszélye, hogy a konfliktusuk fennmaradásával vagy fenntartásával idegenekké válnak egymás számára. Ezt az ide­genné levést a produkció alkotói a fogasra helyezett fehér maszkok egyikének magukra öltésével szimbolizálják, illetve azzal, hogy a maszkot felvéve ugyan még megpróbálnak – a tánc nyelvén – kommunikálni, de már nem értenek szót egymással. Feloldhatatlan konfliktusaik érzékeltetéséhez ismét kiváló téri elem, hogy a plafon fagerendái – a tér szintén sokat sejtető megvilágításának köszönhetően – a szoba falán rácsként tükröződnek vissza, azaz azt a bezárulást, azt a belső börtönbe vonulást tükrözik, ami a másik ember életünkből való kizárásakor sajnos szinte automatikusan bekövetkezik.

A belső szobában

Tehát, ha bezárulunk önmagunkba, ha nem akarunk tudomást venni a másikról, olyan belső börtönbe zárjuk magunkat, amely belső térbe a másik már nem törhet be. Az előadás egyik legcsodálatosabb, ugyanakkor egyik legmegdöbbentőbb jelenete, amikor a szobában egyedül maradt, a saját börtönében leledző személyhez az átlátszó, de bezárt/lezárt ablakon keresztül szeretne a másik – ismét konkrétan és átvitt értelemben is – betörni. A betörés azonban már lehetetlen. Közös szobában ők már nem tudnak létezni, egyenlő, egyenrangú felekként már nem tekinthetnek egymásra, már csak – ha egyáltalán – valamifajta egészségtelen alá-fölérendeltség alakulhat ki közöttük. Olyan helyzet, ahol az egyik ember kétségbeesetten, magánya elől menekülve az egyetlen lehetséges megoldást abban látja, hogy megpróbál fondor módon föléje kerekedni a másiknak, „leuralni” a másikat, az egykoron hozzá közel állót. Az alkotók egyik legszebb, ugyanakkor leginkább elgondolkodtató jelenete az, amikor a maszkos fél a már újra maszk nélküli alakot irányítani próbálja: bizonyos mozdulatokat téve, az egyébként zenés produkcióban itt a zenét mellőzve, a „dirigálást” saját hangi effektusokkal is kísérve a másikat arra kényszeríti, hogy utánozza, hogy „kövesse le őt”, tehát tegye azt, amit az önmagát maszkkal rejtegető egykori társ kíván. Amit egy ideig a másik fél meg is tesz, de egy idő után „fellázad”: autonóm személyiségként, belefáradva az „ugorj a kútba” szituációba, már nem tud, s nem is akar megfelelni a másiknak.

Erre a váratlan reakcióra azonban – a „leuralós” helyzet csődbe jutásával, azaz végképp egyedül maradva – a maszk mögé bújó félnek lépnie kell valamit: önmagával kell elsősorban tisztába jönnie. Mert amíg önmagunkat nem ismerjük – sugallja ezen a dramaturgiai ponton az előadás –, addig mástól se várhatjuk el, hogy olyannak fogadjon el bennünket, amilyenek vagyunk, s partnerként, egyenlő félként tudjon ránk tekinteni. Simon Renáta „önmagát kereső” mozdulatai ebből a szempontból megdöbbentőek: maszkját a tarkójára, s nem az arcára téve, elvileg tehát a maszkjával a közönség felé fordulva, valójában – szégyenérzetében, hogy mit művelt az előbb az egykori társával – nekünk háttal keresi a mozdulataival önmagát, pontosabban: próbálja újrarajzolni önmaga portréját. Annak érdekében, hogy ha megint találkozik valakivel – lásd itt a produkció utolsó, „lámpás” jelenetét –, megint együtt, együttműködve próbáljanak az illetővel haladni azon a rögös úton, amit az élet jelent, s amely gyakran ugyanabba a szobába zár be embereket – akár akarják azt a szobát, akár nem.

- Gyürky Katalin -

Az alkotók