Drogfüggők, utcalányok között is hirdette már Isten igéjét a debreceni lelkipásztor, a cigánymisszió vezetője

Interjú Gregussné Buzás Irénnel, a cigánymisszió vezetőjével.

BDR Média

Gregussné Buzás Irén (balról) a cigánymisszió vezetője a dombostanyai központban

Forrás: Gregussné Buzás Irén-archív

Utcalányok, drogfüggők és a világtól teljesen elzártan élő perui indiánok között hirdette Isten igéjét, hogy aztán hazatérve a Tiszántúli Református Egyházkerület Cigánymissziójának lelkipásztora, vezetője legyen. Nem mellesleg háromgyermekes édesanya, akinek két testvére szintén a lelkipásztori hivatást választotta. A vallás az ő életében sem játszott mindig központi szerepet, de, ahogy ő mondja, amikor magára maradt, meghallotta Isten szavát. Gregussné Buzás Irénnel a többi között hitről, csodákról, könnyekről és kicsit a Bibliáról is beszélgetett a Cívishír.

Meghallgattam az egyik videómegosztón egy igehirdetését, amiben arról beszélt, hogy minden ember életében vannak nehézségek, olykor ellankadunk, úgy érezzük, nem vagyunk képesek megbirkózni a ránk nehezedő terhekkel. Ebben volt egy fél mondata arról, hogy gyerekkorában sokat kellett dolgoznia a földeken. Milyen családban nőtt fel?

Egy tanyán nőttem fel Szabolcs-Szatmár-Beregben. Megvan ez a tanya még ma is, Abapusztának hívják. Hatéves koromtól, amikor iskolás lettem, hétfőn kora reggelente a tanyasi gyerekekért jött egy busz, azzal elvittek bennünket Balkányba, ahol egy diákotthonban laktunk. Mivel akkoriban még szombatonként is volt tanítás, így csak másfél napot tölthettem otthon. A későbbiekben, tavasztól őszig segíteni kellett a mezőgazdasági munkában a szüleimnek, akik egyébként értelmiségiek voltak, édesapám és édesanyám is könyvelőként dolgozott, de emellett paradicsomot, paprikát, dohányt, krumplit is termesztettek. Kemény időszak volt. A tanulás melletti munka később is az életem része maradt, mert amikor már egyetemre jártam, akkor nyaranta Németországban dolgoztam, és ezekkel a szezonmunkákkal meg tudtam keresni azt a pénzt, ami a tanuláshoz, a ruházkodáshoz kellett, levéve így a terhet a szüleimről.

A munkához tehát korán hozzászoktam, talán ezért is értem meg az átlagnál jobban azokat, akik nehéz anyagi helyzetben élnek, így a cigány családokat is. Tudom, hogy milyen nehézségekkel küzdenek a hétköznapokban, és ebben szeretnék nekik segíteni, útmutatást adni, hogy igenis van ebből kiút. Ha belekapaszkodunk az Úristenbe, akkor még inkább.

A hit, a vallásosság része volt a család életének?

Lelkész nem volt a családban, de azért a népegyházhoz tartoztunk mi is, miközben Isten vezetése nem tudatosult bennünk, nem éltük meg a hétköznapokban azt, hogy ha őszintén odafordulunk hozzá, akkor mennyi minden nehézségen át tud bennünket segíteni. A balkányi iskolai évek után aztán Debrecenbe kerültem a református kollégiumba, ami elég nagy ugrás volt egy tanyasi gyerek életében. Küzdöttem is ez elején hősiesen, hogy megálljam a helyem. Ráadásul ebben az időszakban került válságba a szüleim a házassága, ami nagyon megviselt. Az első két évben szépen elücsörögtem az oratóriumban. Hallgattam az igehirdetéseket, de mindig azt gondoltam, hogy de jó, hogy a Bibliában leírtak rám nem vonatkoznak. Mindenki másra, a lelkészek gyerekeire igen, de rám nem. Úgy éreztem, ez nem nekem szól, de amikor a szüleim házassága tönkrement, valami megváltozott, onnantól kezdve már egészen máshogy hallgattam az igét. Amikor magamra maradtam, és nem számíthattam senkire, valahogy kinyílt a szívem, és meghallottam az Úristen szavát.

És segített?

Igen! Nagyon őszintén elkezdtem imádkozni és keresni Istent. Addig sokat kínlódtam a tanulással, onnantól kezdve viszont egyre jobban mentek a dolgok az iskolában. Akkor már éreztem, sőt tudtam is, hogy nekem a lelkészi pályát kell választanom. Viszont nagyon szeretem a gyerekeket, ezért felvételiztem a tanítóképző főiskolára, de nem készültem fel, és végül nem is vettek fel. Ott álltam 18 évesen, és az akkori lelkészem, Hadházy Antal azt javasolta, hogy menjek el nyelvet tanulni az NDK-ba, és ha még utána is komolyan gondolom a teológiát, akkor ő majd megírja az ajánlást, de addig is segített abban, hogy kijussak egy evangélikus lelkészcsaládhoz. Egy évig voltam kint, tanultam a német nyelvet, aminek később nagy hasznát vettem a teológiai és a missziós munkám során is. Aztán, amikor hazajöttem, jelentkeztem a Debreceni Református Hittudományi Egyetemre, ahol nagyon szép éveket töltöttem.

A diploma megszerzése után egy ösztöndíjjal ismét Németországban tanultam, utána pedig három kis gyülekezet, Tiszanagyfalu, Rakamaz és Virányos beosztott lelkésze lettem. Igen sok alkoholista volt a gyülekezetben, de Isten csodálatos munkáját ott is megtapasztaltam. Írtunk egy pályázatot, de nem reménykedtünk benne, hogy nyerhetünk, mert későn, a határidő után küldtük be. És mégis megnyertük! Abból a pénzből egy éven át minden hónapban küldtünk szenvedélybetegeket a dömösi iszákosmentő misszióhoz, ahonnan tényleg sokan úgy jöttek haza, hogy megszabadultak az alkoholizmustól.

Ez sem egy mindennapos munka, sokan nem is bírnák, de amit ezután vállalt, arra tényleg csak kevesen vállalkoznak…

Valahogy bennem mindig az volt, hogy külmisszióban szeretnék dolgozni, ezért két év után váltottam. Visszamentem Németországba, ahol felkészítettek erre a feladatra, és tanultam spanyolul, hogy aztán Dél-Amerikában dolgozhassak. Először Argentínába mentem, ahol örömlányok között szolgáltam. Egy német misszióstársaság alapított ott egy központot, ahova bejöhettek azok a nők, akik szerettek volna felhagyni a prostitúcióval, de olyan fiatal lányok is, akik árvák lettek, viszont nem akartak elkallódni. Velük együtt éltem ebben a központban, megtanítottam őket, hogyan kell mosni, takarítani, hogyan lehet a hétköznapokat Istennel járni, ami ahhoz szükséges, hogy boldogulni tudjanak később az életben.

Nagyon kemény terep volt. Ezeket a lányokat korábban már számtalanszor becsapták, kihasználtak, ezért nem könnyen nyíltak meg egy idegennek, de egy idő után megérezték, ha valaki igazán szeretettel fordult feléjük. Sajnáltam, amikor haza kellett jönnöm, nagyon megszerettem őket, és azt gondolom, hogy ez az érzés kölcsönös volt. Sajnos nem tudtam nyomon követni az életüket, de annyit tudok, hogy nagyon sokan bent maradtak az otthonban, és ez nekem egy pozitív megerősítés.

debrecen, tisztántúli református egyházkerület, cigánymisszió, Gregussné Buzás Irén — Gregussné Buzás Irén eleinte nem akarta elvállalni a cigánymisszió vezetését
Forrás: Gregussné Buzás Irén-archív

Mit lehet mondani, mivel lehet lelket önteni olyan emberekbe, akik fiatal koruk ellenére már rengeteg gonoszsággal találkoztak az életükben?

Azt, hogy még ebből a mélységből is van szabadulás. Elmondtam, hogy nem lesz könnyű, de van kiút, viszont ahhoz nagy akaraterő, kitartás kell. Nagyon könnyű visszacsúszni, hiszen bent az otthonban is vannak feszültségek, és a munkahelyükön is érheti őket olyan atrocitás, megaláláztatás, ami után sokkal könnyebb azt mondani, hogy én akkor inkább menekülök innen, visszamegyek a régi életembe, azt legalább már ismerem, és újra prostituáltként próbálok boldogulni. Sokszor elmondtam nekik, hogy megáldhat még bennetek az Isten, és olyan dolgok történhetnek veletek, amit el sem tudtok képzelni, például szerető, boldog családban élhettek, ha bíztok az Úrban.

Hazajött, aztán irány megint Dél-Amerika…

Megírtam a beszámolómat, és mentem is vissza, de ezúttal Peruba. Ott is németekkel dolgoztam együtt. Faluról falura, városról városra jártunk, mint annak idején Pál apostol. Az őserdő mélyén, a magas hegyekben, ahol lelkész sincs, legfeljebb egy helyi tanító, aki a lelkészi feladatokat is ellátja. És amikor egy ilyen helyre megérkezik egy misszionárius, azt nagyon nagy szeretettel fogadják. Ezeken a pici településeken nincs villany, ők nem látják a tévében, hogy Európában milyen gazdagság van, micsoda pompában élünk mi itt. Magyarország egy nagy falu? – kérdezték többször is. Elmeséltem nekik, hogy tőlük került hozzánk a burgonya, de az európai ember először nem tudta, hogy a föld alatti gumóját kell megenni. Ezen aztán jót nevettek, de azért visszakérdeztek, hogy most már, ugye, tudjuk, hogy a gumója az ehető.

Más világ. Hogy jobb-e, azt innen nem tudom megítélni, de bizonyos szempontból lehet, hogy az.

Nem szennyezi őket az internet világa, nincs irigység, féltékenység, van viszont nagyon sok tiszta szívű ember. Ha valaki levág egy disznót, mindenki eszik belőle. Az emberek még összejönnek, beszélgetnek egymással. A templomuk egy lemeztetős kis tákolmány, amiben petróleumlámpával világítottunk. A szél csak úgy lebegtette a pléhtetőt, de mégis olyan boldogságot éreztem, mert az Úristen ott volt velünk.

A külföldi missziók sorát Spanyolországban zárta. A perui küldetés ahhoz képest egyszerű kirándulásnak tűnhet…

Egy olyan otthonban szolgáltam, ahol drogfüggő emberek élnek. Valóban nagyon nehéz, emberpróbáló időszak volt. Onnan a függőségtől szabadulni vágyóknak nem lehetett ki-be járkálni, mert nagy a kísértés: az utcán bármikor hozzájuthattak a szerhez, áruba bocsátották a testüket, hogy az érte kapott pénzből drogokat tudjanak venni. Nagyon nehéz élettörténetekkel találkoztam, és oda elvinni a reménységet, hogy van visszaút innen is, nem egyszerű feladat. Sok időnek kell eltelnie, mire valaki eljut odáig, hogy azt mondja: na, abban az Istenben, akiről te beszélsz, tudok hinni. Volt egy olyan elképzelésem, amikor kimentem Dél-Amerikába, hogy majd mindenki térden állva, könnyek közt megtér Istenhez, befogadja Jézust a szívébe, de már az is rettenetesen hosszú idő, mire eljut valaki odáig, hogy egyáltalán van Isten, aki ebbe a borzalmas mélységbe is le tud nyúlni azokért, akik a poklok poklát is megjárták már.

Lelkileg hogy bírta ezeket a megpróbáltatásokat? Ennyire erős asszony?

Dehogyis! Nekem is volt ebben bukásom, sok könny, meg térden állva imádkozás, és sok mindent át is értékeltem magamban. Amikor hazajöttem, én úgy rácsodálkoztam, hogy milyen szép országban is élek. Van például orvosi ellátás, ahol felírják a betegségemre a gyógyszert. Peruban sok helyen ez sem megoldott. Ha fájt a fülem, bementem a gyógyszertárba, és adtak rá valamit, mert orvost csak nagyon nehezen lehet találni. Hálás volt a szívem, hogy Magyarországon lehet az otthonom.

Ezekhez a küldetésekhez képest az egyházkerület cigánymisszóját vezetni szinte gyerekjáték lehet…

Az biztos, hogy nekem itt már sok újdonságot ezek után nem tudtak mutatni. De eleinte húzódoztam, nem akartam elvállalni. Sok imádkozás után aztán mégis belevágtam. Egy ugyanolyan kisebbség körében kell elvégezni rengeteg terepi munkát, mint annak idején Peruban az indiánoknál. Pont a napokban gondolkoztam azon, hogy nekem már itt van a helyem, valahogy lelkileg itt leltem otthonra. Látom a cigány testvérek megtéréseit, nyilván a bukásaikat is, a nehéz sorsukat, és azt is, hogy mindezek ellenére van remény. A történetíró Josephus Flavius, aki maga egyébként nem volt Krisztus-követő, nem volt keresztény ember, leírja, hogy Jézus nevében csodák történtek. De csodák ma is vannak!

Amikor azt látom, hogy elküldünk valakit a dömösi intézetbe, hogy megszabaduljon az alkoholfüggőségtől, és úgy tér vissza hozzánk, hogy nemcsak egy-két hétig marad tiszta, hanem onnantól kezdve egész életében, és jó családapa lesz, szépen neveli a gyerekeit, a feleségével is úgy bánik, ahogy egy férfinak kell egy nővel, akkor azt gondolom, hogy ez hiteles bizonyságtétel Krisztus csodatételeiről. Vagy amikor az egyik testvérünk az után, hogy húsz évet ült börtönben emberölésért, most együtt dolgozik velünk a dombostanyai kertben, és bizonyságot tesz arról, hogy befogadta a szívébe Jézust, nem akar már úgy élni, mint annak előtte. Vagy aki prostituáltként árulta a testét, most pedig jön hozzánk, és kapálja a kertet, és közben együtt dicsérjük, magasztaljuk az Úristent. Egy igazi kis édenkertet hoztak létre a cigány testvéreink, amire a szomszédos telkek tulajdonosai, is felfigyeltek már, pedig ők a többségi társadalomhoz tartoznak. Megéltük azt a csodát nem egyszer, hogy ebédet, gyümölcsöt hoznak, beszélgetnek velük. Ilyenkor látom a munkám gyümölcsét, és ez nagyon jó érzés.

Lassan húsz éve működik a cigánymisszió Debrecenben, hiszen 2005-ben indult ez a kezdeményezés. Milyen célokat tűztek ki maguk elé?

A Tiszántúli Református Egyházkerületben kilenc egyházmegye van, és mind a kilenc egyházmegyének van cigánymissziós lelkésze. Időnként megbeszéljük a stratégiát, hogy merre haladjunk. Istentiszteleteket tartunk kifejezetten a cigány testvéreknek. Legutóbb december elsején volt ilyen alkalmunk Dombostanyán, ahol adventi koszorút is készítettünk. Ilyenkor a környező településekről mindenhonnan érkeznek testvérek. Lehet, hogy egyszerű körülmények közül jönnek, de felveszik a legszebb ruhájukat, ami talán kicsit füstszagú, mert otthon fával tüzelnek és a kályha sem tökéletes már, de aki ide belép, az biztosan megérzi az Úristen szeretetét. Emellett bibliaórákat is tartunk, meglátogatjuk a családokat, a betegeket. Fontos, hogy valamilyen foglalkoztató programot is kínáljunk a rászorulóknak. Télen például csigatészta-készítésre van lehetőség, tavasztól őszig a földet művelhetik, kertészkedhetnek, de szeretnénk szélesíteni a kínálatot. Ezek a programok egy kicsit bűnmegelőzési célt is szolgálnak, hiszen ha valaki jelzi nekem, hogy munkára van szüksége, akkor arról az emberről tudom, hogy biztosan számíthatok rá, és nem betörésből, lopásból akar megélni. Az igazi persze az lenne, ha állandó munkát tudnánk nekik adni, de ha Isten így akarja, akkor ez is meglesz majd. A dombostanyai központban szeretnénk beindítani egy bibliaiskolát a cigány testvéreknek, hogy közülük olyan embereket képezzünk ki, akik segítik a lelkész munkáját: felkeresik a környék cigányságát, akiknek elmondják, hogy van kiút az ő nehéz életükből is.

A Biblia nagyon nehéz szöveg. Például tele van képes beszéddel. Ami le van írva, azt sokszor nem szó szerint kell érteni. A cigány hallgatóság hogy viszonyul az igéhez?

Olyan spirituális látásuk van, hogy arra néha magam is rácsodálkozom. Sokszor jobban értik az igét, mint némelyik magyar testvér. Náluk egy istentiszteletet nem lehet úgy megtartani, hogy ne szólnának közbe, ne lenne valami bizonyságtételük az igehirdetés alatt. Ezt az interaktivitást már püspök úr is megtapasztalta közöttük. Tele vannak élettel, szívvel-lélekkel énekelnek. Olyan jó ezt a lelki éhséget látni rajtuk. Lehet, hogy nincs otthon tüzelő, vagy nincs mit enni, de eljönnek az igét hallgatni, és az Úristenbe kapaszkodnak, aki eddig is megsegítette őket, és akire ezután is mindig számíthatnak majd.