Hadházi László: a sportnak nem a versenyzés a lényege, hanem, hogy csináljuk!

A Civil a pályán rovatunkban közismert emberek sporthoz való viszonyát mutatjuk be. Ezúttal Hadházi Lászlóval, hazánk egyik legnépszerűbb, többek között Karinthy-gyűrűvel elismert humoristájával beszélgettünk. A debreceni születésű és jelenleg is a cívisvárosban élő előadó elárulta, nem kerülhette el a végzetét, mivel az édesapja Tégláson sportlövő edző volt, így már gyerekként légpisztollyal vette célba a lőlapokat. Az aranykoszorús sportlövő elismerést kiérdemlő fiatalember egy testnevelő tanár iránymutatása mellett beleszeretett az atlétikába, majd kosárlabdázott a gimnáziumban és a főiskolán. Az 59 éves humorista pár éve beleszeretett a kerékpározásba, s úgy érzi, ez az a sportág, amit élete végéig csinálni akar. 

Az egyik műsorában mesélt arról, hogy édesapja sportlövő edző volt, s így már gyerekkorában megismerkedett a légfegyverekkel. Kötelező volt kipróbálnia, vagy valóban érdekelte ez a sportág?

Tégláson éltünk, ahol a helyi lövész klub edzője volt az édesapám. Két pálya volt, az egyik a házunknál, így lényegében ebben éltünk, számomra ez volt a természetes. Nekem a sportlövészet olyan volt, mint másnak a biciklizés.

Mennyire volt tehetsége hozzá?

Légfegyveres voltam, megyei szinten jól ment a lövészet, az eredményeimmel kiérdemeltem, hogy aranykoszorús sportlövő lettem. (Az utánpótlás kategóriában ez a minősítés jelölte az első osztályú sportolókat – a szerző.) Egyszer voltam országos versenyen, de a győri viadalon nem értem el kiemelkedő sikert.

Mikor tette le a fegyvert?
Amikor már nem láttam jól, talán öt-hat éve. Annyit romlott a látásom, hogy vagy az irányzékot, vagy a célt láttam, s így már nem volt értelme lőállásba állnom.

A sportlövészet mellett volt még olyan sportág, ami meghatározta a fiatal korát?

A testnevelő tanárunk Bese Gyula volt, így az osztályból mindenkinek futnia, atletizálnia kellett. A tanárunk nagyon példamutató volt, hiszen mindig velünk csinálta a gyakorlatokat. Szerintem nagyon fontos, hogy irányítsák a fiatalokat, s annál fontosabb nincs, minthogy sportolásra, mozgásra neveljék a gyerekeket. Ennek a múltnak köszönhető, hogy futottam, illetve kipróbáltam többek között a diszkoszvetést és a gerelyhajítást is. Emlékszem, a tornaterem hétvégente is nyitva volt, s ha égett a lámpa, bemehettünk, s mindenki azt csinálta, amihez éppen kedve volt. A mi időnkben kevés kövér gyerek volt a környezetünkben, rengeteget mozogtunk, s így fittek voltunk. A gimnáziumban és a főiskolán tagja voltam a kosárlabdacsapatnak, de nem számítottam nagy tehetségnek.

Ért el kimagasló eredményeket?

A sportnak nem a versenyzés a lényege, hanem, hogy csináljuk! A rendszeres testmozgás egy életmód, ha benne vagy az újságban az eredményeiddel, az már hivatás. Van egy kollégám, aki hegymászó, s miután meghódította a Mount Everestet palack nélkül, elégedetten lejött róla, de nem kürtölte világgá a hírt. Így is lehet. Az emberek többsége nem az érmekért sportol, hanem, hogy edzésben legyen, mozogjon.

A futás a mai napig is az élete része?

Nagyon szerettem futni, de pár éve váltottam biciklizésre. Azt hiszem, ez az a sportág, amit életem végéig űzni akarok. Főként társaságban biciklizem, rendszeresen túrázom hat-nyolc fős társasággal, gyerekkori és új barátokkal, ilyenkor a testmozgás mellett fontos szerep jut a bandázásnak. Nagyon szeretek például a Mátrában, vagy a Balaton-felvidéken kerékpározni, de körbetekertük már a Tisza-tavat is.

Három gyermeke van, mennyire tartotta fontosnak, hogy sportoljanak?

Annyit szerettem volna, hogy sportoljanak vagy zenéljenek. A lányaim a zenét választották. Ellenben a 26 esztendős fiam atletizál, falat mászik, s most azon van, hogy sikeres autóversenyző legyen.

A technikai sportok világa nagyon veszélyes műfaj, sajnos rendre bizonyosságot kapunk arról, hogy a pilóták az életüket kockáztatják egy-egy versenyen. Nem félti a fiát az autóversenyzéstől?

Nem.