Örök szerelem Debrecen iránt

A város napja alkalmából ismert debrecenieket kértünk meg, hogy beszéljenek a cívisvároshoz való kötődésükről.

Dánielfy Gergő, Csapó Erika és Tamus István

Forrás: Napló-archív

Tamus István családfáját úgy festette vászonra a Jóisten, hogy szülei gyermekkorának ága-boga a Jászságig és Szabolcsig nyúltak, ám a grafikusművész – ahogyan mondani szokás – tős-gyökeres debreceni. A szabadságtelepi focis barátok, a közös sportolás, játék adja az ő Debrecen-képének első színeit. Az alkotó már gyerekként is közösségkereső volt, a hasonló gondolkodásúak, érdeklődésűek társaságában érezte leginkább jól magát. Ez semmit, a Szabadságtelep pedig csak keveset változott az évek alatt.

Az alkotó érzése szerint megmaradt a településrész kertvárosi jellege, vannak ugyan új ingatlanok, de nincsenek nagy tömbök. A régi házak, gyerekkora utcái pedig lehetőséget adnak neki a nosztalgiázásra.

Legemlékezetesebb debreceni pillanataihoz – a családi eseményeken túl – neveket, arcokat társított. A képzeletbeli városfestményére helyezte a középiskoláskori atlétika edzőjét, első rajztanárát, László Kókay Antalt; a suliba motorral érkező, laza, vagány tinédzser-mintaképet, Márkó Ferencet, akitől akvrell technikát tanult; illetve a teljesség igényét mellőzve Tóth Irént és Bíró Lajost, akik szintén a szakmai útján kísérték.

Kiemelte még Móré Mihályt, akire nagyon szívesen emlékszik. Gyűjtögette a Hajdú-bihari Naplóban lévő ceruzarajzait, amelyek a Nagytemplom mögötti fákat, korcsolyázó vagy épp beszélgető embereket ábrázoltak.

Huszonkét éves koromban felkerestem őt a műtermében, amihez egyébként közel van az én jelenlegi műtermem. Megnézte a munkáimat és nagyon biztatott, ami sokat jelentett nekem

– ecsetelte.

Hiába hívták Győrbe tanszékvezetőnek, nem tudta itthagyni a cívisvárost

Kértem, említsen konkrét helyszínt, épületet, ami kiemeli számára a világ összes más települése közül ezt a mi, születésnapos városunkat. – A Malvin utca volt a mindenem, ott nőttem fel, a 2010-es évekig, míg édesanyám élt, oda kötődtem – mondta.

Majd szólt az egyetemről. Úgy fogalmazott, nagyon kevés ilyen szép épületegyüttest látott a világban. A szívének és szépérzékének kedves helyszínek között említette a Déri Múzeumot, valamint a Piac utca jellegzetes épületeit.

Mindezek, valamint az emlék- és érzelemszálakból erősre sodort kötelékek miatt sosem engedett a hívásnak, ami más településekre szólította. A 90-es évek elején tanszékvezetői állásra hívták Győrbe, de azt felelte, nem tud elszakadni Debrecentől.

Az idén 451 éves cívisváros elkövetkező évszázadaira azt kívánja, váljon szervezettebbé a debreceni művészeti élet. Ennek érdekében tesz is: a Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületének elnökeként és a nemrég megalakult Debreceni Képzőművész Céh Egyesület tagjaként egy bárki számára nyitott alkotóműhely, illetve kiállítóhely létrehozásán fáradozik.

Közösségben élek, gondolkodok és cselekszem

– hangsúlyozza, s szeretné, ha mindezt a vármegyeszékhelyen lakó, alkotó sok tehetséges fiatal is átélhetné a nagy mesterek nyomán járva.

Az otthoni szeretetnél nincs fontosabb

– Debrecen nekem a mindenséget jelenti, itt születtem, itt nőttem fel, itt voltak a nagy elsők az életemben és nem utolsósorban itt él a családom – vágott a közepébe a debreceni énekes, Dánielfy Gergő, amikor a Haon arról kérdezte, mit is jelent neki a cívisváros. Gergő őszintén bevallotta, amikor továbbállt Debrecenből, rossz érzés volt kiszállni egy kényelmes „székből”, ahol mindent ismer, és nagyon fájt neki, hogy el kell hagynia hőn szeretett városát.

Azt szokták mondani, hogy a távolság erősebb kötődést alakít ki két ember között, ez nálam hasonlóan működött a várossal, minél távolabbra kerültem, annál jobban hiányzott, minden egyes szeglete. A kedvenc helyszínem Debrecenben a Nagyerdő. A fák, az ottani nyugalmi légkör, és nem utolsó sorban ott született meg bennem a gondolat, hogy színész leszek

– emlékezett vissza a régi szép időkre.

Elmondta, karrierje szempontjából is egy meghatározó állomás volt a város. A klipjeinek a felét Debrecenben forgatták, az első zenekari tagok is idevalósiak voltak, de a harmadik albumát a pandémia alatt itthon írta. Gergő kitért arra is, hogy ha meg kellene fogalmaznia, mi jut eszébe először a városról, két szót mondhat: otthon és ölelés.

Debrecenivé vált

Ugyan Győrben született, de mindenki Debrecennel azonosítja a DVSC kézilabdás legendáját, a kétszeres EHF Kupa-győztes, magyar válogatott Csapó Erikát. A Loki egykori átlövője nagyon fiatalon érkezett a Hajdúságba, de csak nemrég tudatosult benne, hogy igazi debrecenivé vált.

Olyan pörgősen éltem az életemet, hogy nem volt alkalmam még elgondolkodni ilyen mélységeiben a saját dolgaimon. Aztán amikor azt mondták, hogy én cívis vagyok, akkor rádöbbentem, hogy ez tényleg így van. Makacs vagyok, tisztelem a hagyományokat és az igazságérzetem az egeket verdesi. De nem is csoda, hiszen Debrecenben váltam felnőtté, itt forrott ki a személyiségem

– fogalmazott.

Az egykori klasszis átlövő felelevenítette, hogy annak idején, amikor Németországban játszott, lett volna lehetősége felvenni a német állampolgárságot, de ehhez le kellett volna mondania a magyarról. – Ahogy ez kiderült, abban a pillanatban olyan honvágyam lett, hogy szó szerint másnap már el is kezdtünk pakolni. Magyarnak születtem, debreceni kézilabdás vagyok, hogyan mondhattam volna le erről? Mivel minden ehhez a városhoz kötött, ezért azt is gyorsan eldöntöttük, hogy a cívisvárosba térünk vissza – osztotta meg emlékeit.

Talán kevesen tudják, de Csapó Erika ha nem profi sportoló lett volna, akkor valószínűleg az építészettel kapcsolatos hivatást választ magának.

A mai napig rácsodálkozom ugyanazokra az épületekre, mindig találok valami újat bennük. Imádok sétálni a belvárosban, de akár Vénkertben, az Újkertben és a Tóciban is megtalálom a szépséget. Természetesen a Gambrinus köz a szívem csücske, hiszen ott élem az életemet, nagyon vágyom rá, hogy egyszer újra a régi pompájában tündököljön

– fogalmazott.

Kérésünkre felsorolt néhányat kedvenc épületei közül. – Mint minden debreceninek, a Nagytemplom az alapvető, ugyanígy a Szent Anna-székesegyház. Sokat járok a Szent József Gimnáziumba és mindig elámulok rajta. Egy ifjúsági válogatott összetartás alkalmával az Arany Bikában laktunk, az különösen szép emlék, illetve nagyon szeretem a Csokonai Színházat is, bár a színével annyira nem vagyok kibékülve. Végül, de nem utolsósorban pedig a Hódos Imre Sportcsarnok, ahova megszámlálhatatlan csodálatos emlék köt – tette hozzá.

Csapó Erika bárhol jár az országban, mindenki úgy tudja, hogy debreceni. Elárulta, büszkeséggel tölti el, hogy eggyé vált a neve a várossal és a DVSC-vel.

– Őszinte meglepetésemre még a mai napig annyi szeretetet és megbecsülést kapok az utcákon járva-kelve a civil emberektől, hogy azt el se lehet mondani – jegyezte meg a Loki közönségkedvence.

HaBe, ND, BA