Tronka István: a halál gondolatával ma sem igazán tudunk mit kezdeni

Fél évszázaddal ezelőtt kezdte a pályáját, és az év végével nyugdíjba vonult. Országosan elismert szakember, akinek a neve tulajdonképpen összeforrott a debreceni temetkezés elmúlt ötven esztendejével. A halálról, az elmúláshoz való viszonyunkról, a temetők szépségéről és a koronavírus-járvány jelentette kihívásokról is kérdeztük Tronka Istvánt. 

Hogy lesz valakiből temetkezési szakember. Tudatosan választotta ezt a pályát, vagy véletlenül alakult így?

Szerintem senki se úgy tervezi, hogy temetkezéssel foglalkozik majd felnőttként, nekem sem voltak ilyen elképzeléseim, az élet, a sors azonban így hozta, és ennyi idő után bátran állíthatom, hogy egyáltalán nem bántam meg. Üzemmérnökként végeztem 1971-ben az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán, de mivel miskolci vagyok, a diploma megszerzése után hazamentem, és a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács építési és közlekedési osztályán helyezkedtem el. Ugyanakkor Debrecenben udvaroltam a későbbi első feleségemnek, ezért egy év múlva visszajöttem, és a házgyárban mint művezető dolgoztam pár hónapig. Ezután kerültem a Debreceni Temetkezési Vállalathoz, méghozzá úgy, hogy az apósomnak szóltak, hogy leszázalékolták a műszaki vezetőt, és keresnek a helyére valakit, olyat, akinek van műszaki végzettsége. Így aztán 1972. december 2-án felvettek, de persze 22 évesen nem gondoltam volna, hogy ötven évig ezen a pályán dolgozok majd. A vállalat akkor egy kétszáz főt foglalkoztató cég volt, nemcsak a debreceni, hanem a megyei feladatokat is ellátta. Volt szolgáltatási, szállítási részlege, sírkőüzeme, tmk-műhelye, és a köztemetőt is üzemeltette. Az összes műszaki problémát, ami csak adódott, a vállalat második embereként nekem kellett kezelnem. A szakmáról, az elhivatottságról rengeteget tanultam Rák Imre igazgatótól, aki csodálatos ember volt. Nagyon sokat köszönhetek neki, hogy meg tudtam állni a helyemet ezen a területen, ahol nagyon változatos volt a munka, így nem is vágytam máshová. Később, 1976-ban a cég átalakult Hajdú-Bihar Megyei Temetkezési Vállalattá, egy jogszabály ugyanis előírta, hogy akkortól a temetkezési szolgáltatói feladatokat csak megyei szervezetek láthatták el. Közben jelentkeztem Budapesti Műszaki Egyetem építőmérnöki karára, ahol 1982-ben szereztem mérnöki diplomát, és ezzel egyidejűleg főmérnöknek neveztek ki. Ebben a szervezetben 1992-ig dolgoztam, utána pedig a Debreceni Önkormányzat temetkezési cégének, a DETESZ Kft-nek lettem az igazgatója. Majd, amikor a város úgy döntött, hogy a köztemető üzemeltetését az AKSD Kft-nek adja át, és így oldja meg a temetői szolgáltatásokat, 1996. június 1-től a temetkezési üzletág vezetőjeként folytattam, és ezt a pozíciót egészen a 2008 decemberi nyugdíjba vonulásomig töltöttem be. Egy rövid ideig kikerültem a szakmából, aztán megalapítottam a saját temetkezési cégünket, a Tronka és Társa Kft-t, amelynek december 31-ig voltam az ügyvezetője. Kiszálltam, 73 évesen inkább pihenni szeretnék már. 

Mások, ha tehetik, nagy ívben kerülik ezt a területet, ön meg ötven éve ezzel kel, ezzel fekszik…

Ezek szerint lelkileg is jól viselte, hogy a halál, a temetkezési ügyek intézése a mindennapi életének a része lett? 

Ilyen szempontból szerencsés alkat vagyok, mert lelkileg jól bírtam. Persze voltak azért nehéz pillanatok is az ötven év alatt. Egy gyermek halálánál nincs megrázóbb, és sajnos ilyen is előfordult. Mai napig eleven emlékként él bennem, amikor a ravatalozó alagsorában megláttam egy koporsóban egy kisfiút, aki úgy nézett ki, mint az akkor hatéves fiam. Minden halál kegyetlen, de a gyermekek halála rettenetes dolog, mindig próbára teszi az ember lelkét, de szerencsére ilyen esettel azért ritkán kellett szembesülni. 

Hamvas Béla azt írta: „A modern ember valamely időponttól kezdve elkezdett a halál ellen lázadni s ezzel magától értetődően halálfélelme hihetetlenül fokozódott.” Változott a halálhoz való viszonyulásunk valamit az elmúlt évtizedekben? 

Ön hogy áll ehhez a kérdéshez? 

Miután ötven éve ennek az árnyékában élek, úgy vagyok vele, ha menni kell, úgyis menni kell. Ez tőlem független. Persze azért igyekszem mindent megtenni, hogy minél hosszabb ideig egészségesen élhessek, de tudomásul veszem, hogy egyszer véget ér az élet. A feleségemmel megbeszéltük, mi fog történni akkor, ha valamelyikünk meghal, de nem szoktam foglalkozni a halálom kérdésével, nem rettegek tőle. 

Ötven év nagy idő. A temetkezési szolgáltatások, szokások jelentősen átalakultak? 

Amikor 1972-ben a szakmába kerültem, még úgynevezett osztályos temetések voltak.  Egy első osztályú temetéshez drágább, jobb minőségű koporsó vagy szemfedő járt, mint egy másod-, harmad- vagy negyedosztályúhoz. Egy első osztályú temetés annak idején 440 forintba került, a másodosztályú 300 forint, a harmadosztályú pedig 200 forint körül volt. A nyolcvanas évek közepéig szociálpolitikai megfontolás is volt abban, hogy a temetkezés költségeit alacsonyan tartották, később maximálták az árakat, aztán eljött az az idő, amikor szabadáras lett a szolgáltatás, a rendszerváltozás után pedig megjelentek a magánvállalkozások. A legdrágább koporsó 1972-ben, úgy emlékszem, 1100 forintba került, és aki olyat vásárolt, az már nagyon gazdag embernek számított. Most ugyanaz a kategória 400-500 ezer forintért kapható, de van ennél sokkal drágább is.

Mennyibe kerül most egy átlagos temetés? 

A hamvasztásos 350-450 ezer forint, a hamuszórásos olyan 450 ezer, a hagyományos, koporsós pedig 550 és 750 ezer forint között van. Mindig el szoktam mondani a hozzánk fordulóknak, hogy nem kell feltétlenül a legdrágább koporsót, szemfedőt megvásárolni. Akkor is meg tudják adni a tiszteletet az elhunytnak, ha az olcsóbb termékek közül választanak. A földben végül mindegyiknek ugyanaz lesz a sorsa, elporlad. 

Vannak azért furcsa, különleges kérések? 

Előfordul, de nem jellemző. Egy idős néni vagy tizenöt évvel ezelőtt a vak unokáját temette, és azt mondta, ha már autót nem vehetett neki, szeretné, ha a legdrágább koporsóban helyeznénk örök nyugalomra. Volt, aki azt kérte, szemfedő helyett a kedvenc otthonkáját terítsék rá az elhunyt feleségére. Mások emléktárgyakat, kalapot, fényképeket tetetnek a hozzátartozó koporsójába.   

A hagyományos vagy a hamvasztásos temetést választják inkább?  

Amikor bekerültem a szakmába, a hamvasztásos temetések aránya 11-12 százalék volt, nagy részük Debrecenben, vidéken csak nagyon ritkán kérték ezt a szolgáltatást. Manapság az összes temetés 30-40 százalék koporsós, a többi pedig már hamvasztásos. Ennek a változásnak több oka is van, például az, hogy a hamvasztásos temetés olcsóbb. A Bokros-csomag idején hirtelen 10 százalékkal ugrott meg a számuk. A másik tényező, hogy régen sokkal erősebb volt a vallás szerepe, és mivel az egyház nem támogatja a hamvasztást, nem is választották az emberek. A debreceni köztemető egyébként 1932-ben létesült, és már akkor kész volt a hamvasztóüzem is, de vallási okok miatt az első hamvasztást csak 1951-ben végezték, egész egyszerűen azért, mert az egyház nem értett egyet ezzel a temetkezési formával. Ez volt az első ilyen létesítmény itthon, a másodikat 1962-ben adták át Budapesten. Egészen 1984-85-ig csupán ez a kettő működött az országban: a debreceni hét megyét látott el, a többit pedig a budapesti. A további hamvasztók építése 1986-ban kezdődött, ma összesen 17 működik országszerte. 

Biztos nem tőlem hallja először, hogy a temetkezési vállalkozások csak arra hajtanak, hogy minél jobban megkopasszák a kiszolgáltatott helyzetben lévő, gyászoló embereket, és annyit kérnek el a szolgáltatásért, amennyit nem szégyellnek… 

Vannak ilyen cégek is a szakmában, de meggyőződésem, hogy aki igazán elhivatott, és hosszú távra tervez, az nem így gondolkodik. Ne legyünk álszentek, ez ugyanolyan üzleti tevékenység, mint bármi más, de ez nem jelenti azt, hogy minél több pénzt sajtolunk ki az emberekből. Különbséget kell tenni azok között, akik ezt valóban hivatásnak tekintik, és azok között, akiknek az a céljuk, hogy rábeszéljék a gyászolókra a legdrágább termékeket.  

A koronavírus-járvány mindenkit egy addig teljesen ismeretlen helyzet elé állított. Hogy élte ezt meg egy temetkezéssel foglalkozó magáncég? 

Csak úgy, ha nincs ott dolga, ki szokott menni a köztemetőbe? 

Engem mindig megnyugtatott a debreceni temető, és ez a mai napig így van. Ha valamiért nagyon zaklatott voltam, kimentem, és sétáltam egyet. Soha sem temetőként, sokkal inkább egy parkként tekintettem a köztemetőre, ahol egyébként sírhelyek is vannak. A debreceni köztemető egy csodálatos sírkert, az ország egyik legszebbje. Régen nemigen volt olyan turistacsoport, amelyiket az utazási irodák ne hozták volna ki a temetőbe, sokszor kértek fel, hogy mutassam meg a vendégeknek a park jelentős épületeit, sírjait. Talán sokan nem is gondolnák, hogy mennyi mindent érdemes megnézni ott, hiszen a legtöbben csak egy temetőként tekintenek rá. Különleges maga az épület is, amit Borsos József tervezett és kiviteleztetett. A kicsit erdélyi stílusú árkádsor a boglyaívekkel, aztán Toroczkai Oszvald sgraffitói, a B. Kokas Klára és Haranghy Jenő által készített üvegablakok, vagy például a hármas teremben Holló László freskói mind-mind remekművek. És akkor a kettős héjalású, Zsolnay-cserepekkel fedett tetőről még nem is beszéltem. Szintén kevesen tudják, hogy nagyon sok híres, közismert ember nyugszik a debreceni köztemetőben. Például Baltazár Dezső püspök, Fazekas Mihály, aztán a ravatalozó mellett ott van Borsos József sírja, de nagyon híres a Sesztina család sírboltja is. Hevessy József polgármester és Kóti Árpád, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész is ott talált örök nyugalomra. Ha ezeknél a síroknál megáll a látogató, a múltunk, a történelem egy-egy darabja elevenedik meg előtte. 

Ha külföldön jár, irány a temető? 

Akárhova megyek, a temetőlátogatás mindig a program része, ez munkahelyi ártalom. Egy temető állapota mindig képet ad egy ország, egy társadalom, egy nép kultúrájáról. Abból, hogy rendezett vagy éppen elhanyagolt, kiderül, hogy a helyiek mennyire tisztelik a halottjaikat. Ausztriában, Németországban például nem lopnak a temetőkben, eszükbe se jut, hogy valamit elvigyenek. 

Itthon meg visznek mindent a sírokról, ami mozdítható…

Ha látom, hogy jön egy gyászmenet, akkor a lehető legrövidebb úton kitérek előlük, hiszen a gyászolók életében ez egy olyan esemény, ami soha többet nem tér vissza. Vannak olyan polgártársaink, akik szemrebbenés nélkül belehajtanak a tömegbe, mondván, nehogy már nekik kelljen lehúzódniuk, térjenek ki előlük a gyászolók. 

A sok-sok felkeresett temető közül melyiket emelné ki? 

Jártam Bologna és Milánó temetőiben, nagyon szépek, rendezettek, de talán a legnagyobb hatást a párizsi Père-Lachaise temető gyakorolta rám. Ott aztán tényleg a történelem jön szembe az emberrel, hiszen olyan hírességek nyughelye, mint például Balzac, Bizet, Chopin, Delacroix, Marcel Proust, La Fontaine, Moliére, Jim Morrison, Édith Piaf, Yves Montand, Maria Callas, Antoine de Saint-Exupéry, Oscar Wilde vagy Frederic Chopin. Nagy élmény volt még a kanadai Torontó temetőjében tett látogatásom, ahol a koporsókat az erre célra kialakított koporsófülkében, az épületek falában helyezik el. Ez a különleges temetkezési mód azóta már itthon is kezd elterjedni. 

Hogy telnek majd a nyugdíjas évek? Ki lehet ebből a munkából szakadni egyik pillanatról a másikra? 

Az előző házasságomból kettő, a mostani feleségemmel, akivel több mint harminc éve élünk együtt, egy közös gyermekünk van, és ő még hozott a kapcsolatba egy gyereket. Ketten Debrecenben élnek, egy Isaszegen, egy pedig Budapesten. És van már három unokánk is, úgyhogy nem fogunk unatkozni. Több idő jut majd utazásra, de azért teljesen nem szakadok el a szakmától sem, hiszen 1992 óta rendszeresen részt veszek a temetésszolgáltatói képzésben és a vizsgáztatásban is. Utóbbira az egész országban öten vagy hatan vagyunk jogosultak, a szakmai kapcsolatok tehát a nyugdíjas évekre is megmaradnak.
Takács Tibor