Hittel, szívvel, felelősséggel a kultúrpark élén

Május elsején ünnepelte fennállásának 63. évfordulóját a Nagyerdei Kultúrpark Nonprofit Kft. Időközben az intézmény neve apránként összenőtt a Nagy családdal: a harmadik generáció tagja, dr. Nagy Gergely Sándor ügyvezető a kezdetekről, élményekről, jövőről és a parkban folyó mindennapi áldozatos munkáról beszélt a Hajdú-bihari Naplónak adott exkluzív interjúban.

Elmondhatjuk, hogy már gyermekként erre a munkára volt szabva a sorsa?

„Habár tudatosan nem készültem rá, úgy fogalmaznék, hogy belenőttem ebbe a pozícióba.”

Apai nagyapám negyvenhárom évet szentelt a kultúrparknak. Állatszerető mérnökember volt, aki a kinevezését követően hamar kamatoztathatta érdeklődését és tehetségét. Az intézmény iránti elkötelezettségét mi sem példázhatná jobban, mint hogy a családi zongorán tervezte meg az azóta ikonikussá vált óriáskereket. Munkájának köszönhetően virágzásnak indult a vidámpark. Ezt a fajta alázatot édesapám is továbbvitte, ő haláláig, majd’ harminc évig szolgálta az intézményt. Irányítása alatt folyamatos fejlesztések valósultak meg, így az állat- és növénykert a 2000-es évek végére az ország vezető vidéki állatkertjévé vált. 2008-ban a Debreceni Egyetem kihelyezett tanszékének megalapításával – az országban elsőként – az állatkert bekapcsolódott a felsőfokú képzésbe… Ugyanebben az évben a jogásztanulmányaim közepén édesapám megkért, hogy ha van szabad­időm az egyetem mellett, akkor azt nála kamatoztassam. Igent mondtam, így önkéntesként, nyelvi adottságok okán lehetőségem nyílt, hogy a recés zsiráf fajmentő programról referáljak. De meg kellett oldanom az akkor még ismeretlen social media becsatornázását is. Leginkább a külkapcsolati tevékenységek területén szereztem ismereteket, majd végül a szakdolgozatomat is a parkkal kapcsolatos témában írtam meg. A zöldügy képviselete számomra mindig is fontos volt, ezért az egyetemen éveken át részt vettem a HÖK Környezetvédelmi Bizottság munkájában. Később természetvédelmi mérnökként a természettudományos ismereteimet mélyítettem el, és egészen az állattenyésztés-tudományi doktori iskoláig jutottam. A tanulmányokkal párhuzamosan pedig folytattam a munkát a parkban, végigjárva a szamárlétrát: voltam vidámparki jegykezelőtől külkapcsolati referensig szinte minden. Ezeknek a tapasztalatoknak kinevezésem óta veszem igazán hasznát, hiszen az itt töltött évek mély rálátást adtak arra a sokrétű tevékenységre, amelyet a kollégáim a mindennapokban elvégeznek – több mint tíz éve látok tehát a kulisszák mögé. Természetesen folyamatosan képzem magam, legutóbb a Vidámparkok Világszövetségének attraction manager képzését végeztem el. A manufakturális jellegből adódóan egyébként nem csak az én családom kötődik már évtizedek óta szoros szálakkal az intézményhez, sok kollégámnak is generációs kapcsolódása van hozzá. Az utódnevelés nem csak az élővilágban rendkívül fontos, a Debreceni Egyetemmel meglévő páratlan kapcsolat révén nem egy hallgató vált munkatárssá az elmúlt években. A generációkról generációkra való tudásátadás, a hivatástudat és csapatmunka szellemisége képezi igazán ennek az intézménynek az erejét.

„Összességében elmondhatom, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy ezen hivatás gyakorlására adott lehetőséget az élet.”

Milyen emlékeket őrzött meg leginkább?

A gyermekévek hamar tovaszálltak, de az ünnepek gyakran összeforrtak a parklátogatással. Emlékszem, sokszor vittünk ebédet apának, amikor a nagy forgalom miatt vagy más okból bent kellett töltenie az ünnepnapot. Ilyenkor azért a vidámpark dodzsemei hamar kárpótoltak bennünket a testvéreimmel, de persze nekünk is be kellett tartanunk a játékszabályokat, sosem boríthattuk fel egymást a sebesség önfeledt mámorában. Gyermekként hozzászoktam ehhez a fajta nélkülözéshez és a váratlan helyzetekhez is: egy esetben általános iskolásként hajnalban arra keltünk, hogy édesapám egy takarót és kötelet csap a hóna alá, mert, mint utóbb elmesélte, a krokodil a szomszédos csónakázótóra indult fürdeni, szerencsére csak a kerítésig jutott. Megtanultam, egy nyitva hagyott ajtó is nagy bajt tud okozni. Az önkéntes időkből mindig öröm tölt el, amikor az első állatszállítások szervezésére és az utakon szerzett élményekre gondolok vissza. Egyébként itt a parkban azt szoktuk mondani, hogy mindennap történik valami – így az emlék is sok, hiszen ez a műfaj folyamatos, ráadásul veszélyes üzem, amin mindig rajta kell tartani legalább a fél szemem. Az avatatlan szemlélőnek persze ez a pozíció varázslatosan hangzik, de nem egy lányregény, hiszen van, hogy a vasárnapi ebédtől kell felállni, és azonnal indulni egy csaknem agonizáló állathoz, vagy döntést kell hozni egyéb halaszthatatlan ügyekben, szabadság alatt is.

Miből merített a kezdetekben?

A személyi állomány mindenképpen erős alap és ismerős támasz volt a kezdetektől. 2015-ben édesapám átadta az ügyvezetői stafétát, gyűjteményvezetőként és stratégiai szakmai tanácsadóként dolgozott tovább. Talán nem csak én gondolom így, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy együtt dolgozhattam vele. Mostanában sokszor visszacsengenek intelmei a fülembe. A következő tizenöt-húsz évre voltak terveink, melyek megvalósulását 2018. október 13. óta már fentről kíséri. „Jóindulat az emberek iránt és megértés a világ dolgaival szemben.” Hoztam magammal tehát egy szellemiséget, melyet saját személyiségemmel és tapasztalataimmal egészítettem ki; az egyetemi kutatói és oktatói élet mellett – kinevezésem előtt – volt lehetőségem belekóstolni a nemzetközi létbe is, megadatott számomra, hogy külföldön, a svéd Uppsalában a fenntartható fejlődés mesterképzésén tanulhattam. Egyébként ez a diszciplína mára különösen aktuálissá vált és úgy gondolom, parkunknak különös felelőssége van nemcsak a fajmentés, az edukáció, hanem a mindennapi működés közben is a lehető leghatékonyabban és fenntarthatóbban tevékenykedni. Az ösztöndíjas programok mellett pedig sokat utaztam a családdal is fiatalabb koromban, így számos olyan állatkertet és vidámparkot láthattam, amelyek akkoriban mércéül szolgáltak.

Hogyan küzdött meg vezetőként a hirtelen jött felelősséggel?

Az elmúlt hat évben családi oldalról elveszítettem az édesapám mellett a még élő három másik nagyszülőmet, így hamar fel kellett nőni. Átértékelődött az idő fogalma is. Érdemes bele­gondolni abba, hogy akár egy év leforgása alatt is mennyi minden tud változni az ember életében. A pandémia talán erre is alkalmat adott: átértékelni életünk, és próbálni megtalálni az egyensúlyt a munka és magánélet tengelyén. Az első években, vezetői tapasztalatot tekintve ifjú titánként, meg kellett tanuljam, hogyan disztingváljak, hogy a kamera képernyőjén vagy a tárgyalóasztalnál ne látszódjon, csak az, ami odatartozik. Ez a rendkívül összetett munkakör és a vele járó, napon belüli, feladatok közötti éles váltások próbára teszik az embert. 30 évesen rá kellett szolgálni, ki kellett vívni a tapasztaltabb tárgyalófelek tiszteletét is. Az élet alázatra tanít. A köz tulajdonával sáfárkodni pedig kiemelt felelősség, és a jó gazda gondosságát követeli meg, egy félmilliárd forint mérlegfőösszegű cégben van is hova nézni. De talán, ami ennél is fontosabb, gondját viselni nemcsak a rám bízott gyűjteménynek, hanem az embereimnek is. Az elmúlt években a legtöbbet magunkról, emberekről tanultam.

„Persze most látom csak igazán, mennyi olyan kérdés van, amit feltettem volna még édesapámnak, vagy a volt kollégáknak, akik válasszal már nem szolgálhatnak. Azonban azt vallom, a múltban nem ragadhatunk, arra kell koncentrálni, hogy a jövőnk épüljön, amire saját választ kell adni.”

Számomra áldásos módon ez a hivatás folyamatos lehetőséget biztosít a fejlődésre. Bár folyamatosan formálódik az ember – és az önreflexió képessége igencsak fontos kvalitás –, a legfontosabb, hogy egy vezetőnek legyen saját víziója a jövőről, és ehhez meg tudja nyerni nemcsak a tulajdonos támogatását, hanem a saját csapatát is. Örömmel mondhatom, hogy büszke vagyok a kollégáimra, szakmai tudásukra és elhivatottságukra. Ami feltölt és inspirál a nehezebb napokon, azok a kisebb-nagyobb lépések a szakmai sikerek útján vagy amikor a parkban tudok kint lenni záróra után az állatok közelében. És persze a család…

Van, ami még büszkévé teszi?

Nehéz lenne az elmúlt éveket tekintve egy bizonyos dolgot kiemelni, amire büszke vagyok. Édesapám szavaival élve megtanultam azt az elmúlt másfél évben, hogy az életben maradásnak is megvan a diszkrét bája. Az intézményünk az élni akarás képességét alapítása óta gyakorolja, és úgy vélem, a város is látja, hogy milyen lehetőségek rejlenek még ebben a csodálatos parkban, ha a megfelelő támogatást megkapjuk. Büszke vagyok arra, hogy 2015-ben már a vezetésem alatt felvételt nyertünk a Vidámparkok Világszövetségébe (IAAPA), és 2018-ban a Magyar Arborétumok és Botanikus Kertek Szövetsége (Mabosz) a teljes jogú tagjává választotta a parkunkat. Azaz mára a legjelentősebb hazai és nemzetközi szakmai fórumokon egyaránt képviseljük Debrecen városát.

„Mára eljutottunk oda, hogy az elmúlt tíz év leggazdagabb állatkerti gyűjteményével és játékpark­jával várjuk a vendégeket, és jelentős erőket fordítottunk a látogatói tér megújítására is.”

Nálunk a vendég az első, szeretnénk, ha messzi földre vinnék jó hírünket. Örömmel mondhatom, hogy az állatkertben folyó munka az elmúlt évekre eljutott oda, hogy sikerrel tudunk kulcsfajokat tartani és tenyészteni, köztük számos olyan faj tartásába kezdtünk bele, amelyekre – nehézségük okán – kevesen vállalkoznak. Az elmúlt években beértek a recés zsiráf és a szibériai tigris fajmentő programok gyümölcsei is, megszülettek Debrecen első zsiráfjai és tigrisei. Hosszú évtizedek után – a magyar állatkertek közül elsőként – fajmegmentő programot alapíthattunk a Fülöp-szigeteki leopárdmacskának, valamint legutóbb a szudán zebra alakuló európai programjába is beválasztottak bennünket. Hosszú azon fajoknak a száma, amelyek az országban csak Debrecenben élnek. Sőt idén a magyar állatkertek közül ugyancsak egyedüliként – az állatkertünk történetében ráadásul először – visszatelepítési programban vettünk részt, egy kis pandalány már Dardzsilingben, a Himalája déli lábainál él. 2019 végére pedig Debrecen egyik leglátogatottabb kulturális-turisztikai közintézményének látogatói létszáma a 2013-as 96 ezerről 150 ezer főre nőtt. Debrecen polgárainak az oldaláról egyfajta erős kötődés egyértelműen megfigyelhető, magukénak érzik ezt az intézményt és szurkolnak a sikeréért – ez az, ami a szívemnek talán a legkedvesebb.

Milyen az állatkert látogatói kultúrája?

Ekkora vendégseregből jól leképeződik a teljes magyar társadalom. Sőt, egyre nemzetközibb. Alapvetően azonban azt gondolom, hogy a magyar emberek természetszeretők, érzékenyek a környezeti kérdésekre, és jelentős változást látok a látogatói attitűdben. Akár a szemeteléshez, akár az állatokhoz való viszonyulásukban. Persze ez misszió is, és így is kell kezelni, már óvodáskortól megismertetni a természetet a gyermekekkel. Azt valljuk, hogy amit megismerünk, azt megszeretjük, és jobban odafigyelünk a védelmükre is. A látogatók örömmel vesznek részt környezettudatos programjainkon, nyári táborainkon, vagy válnak elhivatott örökbefogadókká. Külön öröm, hogy egyre több bérletesünk van, és támogatóink körét szintén sikerült bővíteni a pandémia alatt is.

Mi a helyzet a vidámparkkal?

Az ország egyetlen állandó vidámparkja olyan igazi unikalitás és adottságainkból adódó kitörési pont, amire méltán lehet büszke Debrecen. Annak, hogy a klasszikus értelemben vett vidámparkok közül miért csak a debreceni maradt fent, számos oka lehet: az itt felhalmozott műszaki tudás, a tulajdonosi szemlélet mind hozzájárult ahhoz, hogy megtartottuk, sőt bővíteni tudtuk. Európai kitekintésben már cseppet sem példa nélküli az esetünk. Azonban az állatkerttel szemben ez tőkeigényesebb, de nyereségképes műfaj. A két intézmény összeolvadásaként, gazdasági értelemben is, a szinergista hatás jól érvényesül. A várható fejlesztések pontosan azt a célt szolgálják majd, hogy a látogatói igényekre alapozva felzárkóztassuk a vidámparkot is, és ékkoronája legyünk a Nagyerdőnek.

Mit hoz a jövő, ha önön múlik?

Habár mindig lenne lehetőség, azt hiszem, máshol nem is tudnám már ezt a hivatást végezni. Mondhatjuk: a kultúrpark az életem részévé vált.

„Ami a park jövőjét illeti, az állatkert, a növénykert és a vidámpark együtt egy komplex, szerves egységet alkot. Ezért a sikeres fejlesztés csak együttesen valósítható meg. Hiszem, hogy az intézményt a történetéből fakadó sajátos jellege sikerre rendelte. Egy olyan helyzeti előny birtokosai vagyunk, amely kiemeli az intézményt nemcsak a hazai állatkertek közül, de nemzetközi szinten is.”

Ha megnézzük, hogy jelenleg hol találunk állatkertet és vidámparkot egyaránt működtető kertet, azt látjuk, hogy nagyon szűk és elit ligához tartozunk. Európában mindössze tíz ilyen élménypark található, látogatói létszámuk pedig félmillió és hárommillió közötti. A fejlesztés területi lehetősége adott, így bízunk benne, hogy a jelenlegi 14,5 hektárról intézményünk a jövő évben 19 hektárra bővül. A hosszú évek óta várt források is hamarosan megérkeznek, hiszen a Debreceni Kiemelt Turisztikai Térség egyik fő projektjeként egy több mint 8 milliárd forintos fejlesztés előtt állunk. A feladat tehát adott, a kultúrpark a fejlesztésével olyan egyedülálló turisztikai attrakciója lehet a régiónak, amely jól szolgálja Debrecen törekvését az európai középvárossá fejlődésében és saját egyediségének meghatározásában. Reményeim szerint a 2023-ban induló fejlesztéssel a beruházások következtében olyan parkként beszélhetünk majd a kultúrparkról, melynek határon átnyúló vonzereje és évi 400-500 ezer látogatója van.

Péter Szabolcs

Borítókép: az elmúlt években fajmentő programok gyümölcsei is beértek az állatkertben; megszülettek Debrecen első zsiráfjai – számolt be Nagy Gergely Sándor