Toronydaruk karcolják az átalakuló város egét

A régi, még régebbi, az új és leendő „cívisváros” él, formálódik és nyer teret annak a tízemeletes panelháznak a környezetében, mely a Csapó és a Burgundia utca sarkán szürkéllik.

A csaknem 50 éves lakóház attól is különleges, hogy csak a déli homlokzatán vannak erkélyek, míg magának az objektumnak a helye az alapján is meghatározható, hogy három városrész találkozási pontján áll. Hiszen ott kezdődik, illetve ér véget a Belváros, a Burgundia, valamint a Szentlászlófalva nevű övezet, melyeket egyaránt jellemeznek a hagyományok is, és a folyamatos változás is.

Sokáig csak a Belvárosban pompáztak egyemeletesnél magasabb házak (azaz paloták), míg a másik két városrész szinte teljesen falusias volt. Az 1970-es években ezeket a területeket is elkezdték átépíteni (annak érdekében pedig bontani), s a városiasodást szorgalmazó modernizációs törekvések ezekre a zónákra is mind a mai napig rányomják a bélyegüket.

Nem maradnak parlagon

Ezt a folyamatot a Csapó-sarki tízemeletes betonépület legfelső szintjéről szerdán délután (a havazás kezdete előtt) körbepillantva is konstatálhattuk. Hiszen a magasból látszik csak igazán minden, ami épp történik, sőt az is, ami még csak készülődik esetleg. Két hatalmas építkezésre is kiválóan rálátni a sarki házból. Az egyik a Latinovits Színház befejezése, a másik pedig a Rákóczi – korábban Nyomtató – utcai lakóházegyüttes építése, melyeknél egyaránt toronydaruk karcolják az eget, s óriási karjaik szinte átnyúlnak egyik városrészből a másikba is.

A magasból ugyanakkor az is kiválóan kivehető, hogy nagy üres telkek is találhatók ezen a környéken, s minden bizonnyal hamarosan ezek az értékes ingatlanok se maradnak majd parlagon. Alátekintve a panelépülettel szemközti sarok rézborítású tornyos épületegyüttesére is rácsodálkozhatunk, míg a lebontott üzletsor helyére épített nagyáruházi üvegfalon még a régi Debrecen arca tükröződik. A két világ határán kanyargó aszfalton gépjárművek robognak tömött sorokban.

Évszázadok életterei

A két sarki ház egyébként (a beton és a rézkupolájú) igen éles kontrasztot alkot egymással – pont úgy, ahogyan külön-külön is a környezetük többi alkotóival és viszont. Ebből az évszázadokat összefogó elegyből jó esetben mégis egy olyan halmaz, egy olyan városkép bontakozhat ki, amely a többség számára nemcsak elfogadható, hanem élhető, szerethető is lesz.

Ahol nemcsak autóval közlekedni lehet, hanem tanulni, sétálni, színházba járni. Végső soron pedig legfőképpen: lakni.

Vass Attila