Láttam festeni a nagy Leonardót

– Itt nem szabad hangosan beszélni – közölte erősen kárpátaljai akcentussal. – Leonardo dolgozik. Festi az utolsó vacsorát. Láthassa – így mondta, mint a kaszonyi halászok a Tiszánál -, még a hosszú asztal is passzol. Ugyanolyan, mint akkor vót. Kétezer évvel ezelőtt.

Belestem, láttam. A „művész” egy kis Neolux sprayt fújt a vászonra, pontosan úgy, ahogy a karosszériás szokta dukkózni a sérült Wartburgokat.

1996 tavasza volt. Akkor épp a Mai Nap című délután megjelenő bulvár hasábjait foglaltam le, amikor csörgött a telefonom. Kollégám – ma már nyugdíjas a Magyar Hírlapnál – hívott.

– Szia! Hallom, te csinálod ebben az évben a Miss Universe Hungary szépségverseny országos döntőjét. Szólt nekem a Stadler Józsi Akasztóról, nem érdekli a pénz, ő akar a zsűri elnöke lenni. Hívd fel, beszéld meg vele, tele van lóvéval.

Két nap múlva már száguldottam is Bács megyébe. Óriási telep, az udvaron vagy tíz kamion, a szomszédságban négy toronydaru, egy húszezres stadion épült éppen, az alig ezer lelkes községben. Az irodaházban, egy legalább kétszáz négyzetméteres hallban testőrök, rendőrök, népség, katonaság, mint egy középkori olasz vígjátékban. A titkárnőnek elmondtam ki vagyok, máris kísértek a főnökhöz. Bőrszerkó a csajon, mindenütt juhmappa szaga terjengett, mint egy török bazár kabát boltjában. Odabent ugyanez. Az jutott eszembe, ezt a belsőt sem a Firenze Design Academy végzősei tervezték.

A falakon a boss portréi olajban, a helységben átható cigaretta bűz, némi tömjén illattal keverve.

Ő, a forgó fotel mélyéről bújt elő, megölelt, tíz ujján nyolc gyűrű, nyakában negyed kiló sodrott arany.

– De jó, hogy jöttél Gyurikám – mondta, mintha ezer éve ismernénk egymást. – Segítened kell. Ezek a szemetek – szó szerint próbálom visszaadni mondandóját – vizsgálódnak ellenem. De én megmutatom! Stadler Józsit nem lehet félre állítani! Menjen az APEH a francba! Kell nekem a reklám. Hadd legyek a zsűri vezetője a versenyen. Élő Magyar Televízió közvetítés, országgyűlési képviselők, politikusok, mindenki ott lesz. Nem érdekel mennyibe kerül.

Kellett a főtámogató, így aláírtuk a szerződést. Ebben kikötöttük, hogy a verseny augusztus 21-én lesz, ő pedig szeptember végén mindent anyagi dolgot lerendez. Ragaszkodott az Aranybika elnöki lakosztályához, saját négy testőréhez, plusz külön két debreceni rendőrhöz, akik a döntő helyszínén, a Csokonai Színházban a bejáratot őrzik. Mindent megoldottunk, lement a buli, volt nagy fogadás, Józsival interjú a királyi tv-ben, aztán hazament.

Teltek a hónapok, pénz, többszöri felszólításra sem jött, kénytelen voltam bíróságra vinni az ügyet. Az én ügyvédem – ma is a városban praktizál, – hetek alatt lerendezte a másodfokot is. Stadlerék elismerték, hogy tartoznak, de széttárták a kezüket, bocsánat, mondták, nincs egy fityingük sem.

Átvertek. Aztán eltelt vagy három esztendő, amikor kedvenc csapatom a Loki, bajnokit játszott Akasztón az új arénában. A Telesportnak nekem kellett nyolc perc összefoglalót adni. Engem küldtek. Hiába tiltakoztam, érveltem a Stadlerral történt afféromra, mondtam, engem lelőnek, és nem akasztanak majd Akasztón, a főszerkesztő hajthatatlan maradt.

Amikor megérkeztem a helyszínre, a bejáratnál ott állt a Józsi. Meglátott, nyakamba borult, megölelt úgy, hogy ma is érzem arcomon a Krasznaja Moszkva és a Pitralon kevert illatát.

– De jó, hogy jöttél Gyuri! Örülök, jól nézel ki!

– Te nem haragszol rám, tartozol egy csomó pénzzel!

– Ne kicsinyeskedj, majd az ügyvédeink lerendezik! – azzal otthagyott, majd kisvártatva visszafordult és odakiáltotta: A büfében egyetek, igyatok, az én vendégeim vagytok.

Szünetben a hatalmas, márvány borítású pultnál rendeltem mindenkinek, még az ott lévő DVSC szurkolóknak is, majd vidáman, csakúgy foghegyről odabiggyesztettem: A Stadler úr vendége vagyok.

– Ne haragudjon – válaszolta a bájos pultos hölgy -, itt senki sem a Stadler úr vendége, én ezt a helyet tőle bérlem nem kis pénzért, úgyhogy virítani kell.

Másodszor is átvert a főjuhász. Aznap egyetlen vigaszom volt csak: Sándor Tamásék lealázták a Nyicsenkóval felálló Stadler FC-t.

Leonardo elkészítette az Utolsó vacsorát, az APEH meg visszafizette a mi Józsinknak az ÁFÁ-t.

A többi már történelem. Nyugodjék békében!

Weisz György, a Napló korábbi munkatársa