Századik születésnapjára készül Bene Gyula bácsi

Ennyi év után az emberek zöménél megfakulnak az emlékek vagy nagy részük el is vész. A Földesen február 8-án 100 éve született Bene Gyula azonban világosan emlékszik hosszú életének regényes történetére kisgyermek korától a máig.

„Mindig magam intéztem a sorsomat”

– kezdte Bene Gyula bácsi a berettyóújfalui kórház belgyógyászati osztályának krónikus részlege társalgójában. Mint mondta: talán a hosszú életét is munkás életének köszönheti. A kórházi gondozást is maga választotta, oszlatni akarva az őt otthonában körülvevő magányt. Jó helyen van itt, de azért arra számít, hogy Karácsony Kati sógornője e fehérholló-ritka februári születésnapjára szervez valamilyen összejövetelt a Keleti melletti csárdában.

Hamar félárva lett

– Hamar magához vonzott a munka világa. Emlékszem, ahol a műút mellett a lövölde volt legutóbb, ott gyerekkoromban téglavető működött. Ott dolgoztam, gyerekként hordtuk a nyers téglát és a cserepet égetésre. Égetés után mi hordtuk ki is a tárolótérre. Tizennégy éves voltam, amikor nyolcéves húgommal félárvák lettünk, anyám fiatalon, 38 évesen meghalt. Kemecsei Ferenc bácsihoz kerültem a Kállay földre, kondás gyereknek. Két évig őriztem a kondát, majd Jenei Elekékhez kerültem kocsisnak. 1939-ben részes aratók lettünk apámmal. Nagy esemény volt gyermekkoromban az aratás, hordás, asztagrakás, cséplés, kukoricatörés. Olyankor sok ember jött össze, mindenki dolgozott. A hordás a lovaké volt. Sok ráfért a vendégoldallal szélesített szekerekre. Apámmal és Domokos Pista bácsival szedtük a markot, felváltva vágtuk a búzát, majd következett az asztagrakás.

Önkéntesen lett katona

„Őszintén, más életre vágytam. Hallottam, hogy lehetőség van önkéntesen katonának állni. Mások utálattal emlegették a sereget, én valahogy másképp éreztem. 1940-ben be is álltam.”

Akkor még béke volt. Szolnokon a VI. gépvontatású tüzérséghez osztottak be tarackvontatónak. Azonnal sofőriskolára küldtek, amit sikeresen el is végezve vontathattam a tarackágyúkat. Lövészetekre jártunk. Előbb szokatlan volt a lovak hajtása után ezeket a monstrumokat húzatnom. 1941 nyarán hazaengedtek bennünket aratási szabadságra, hiszen jele sem volt egy háborúnak. Oláh Mihályéknál arattunk Sápon apámmal egy napig. A második napon az ebédhordó hozta a SAS behívómat, azonnal vissza kellett menni a laktanyába. Kitört a második nagy háború.

– Szolnokon, mire visszaértem, már teljes mozgósítás volt. Sorakoztunk, és már vagoníroztuk is be ágyúinkat. Irány a front, robogott velünk a vonat. A Vereckei-szorosnál, emlékszem, megálltunk, és elénekeltük a magyar himnuszt. Ukrajnában állóharcba vontak be bennünket, szeptember elsejéig. Dnyipropetrovszknál a Dnyeperen már fel volt robbantva híd, és a zaporozsjei gát is.

A háború poklában

– A folyó emiatt leapadt, az állandó orosz tüzérségi- és aknavetőtűzben uszályhidakon húzattuk át a nehéz lövegeket. A Dnyeper és Szamara folyók mellől Odesszához irányítottak volna később bennünket, de onnan száz kilométerre egy kastélynál megállt az egész tüzércsapat. A kutya hideg ellenére kitört ott valamilyen járvány. A kastély udvarán állomásoztunk, és csupán egy deszkakerítés választott el bennünket a muszkáktól… Fel voltak torlódva a csapatok. A járvány megállított mindenkit. Később Harkov térségébe vonultunk, ott hála Istennek több földimmel is találkoztam, így Szabó Géza bácsival, Takács Gyulával, Oláh Miklóssal, Máté Sándorral.

„Örültünk egymásnak, annak, hogy még éltünk.”

Még ma is érzem a számban a szakács, Oláh Miklós akkor zsebembe dugott töpörtyűjének az ízét.

Talán az életét annak köszönheti Bene Gyula, hogy elromlott az olasz gyártmányú ágyú vontatója, és nem volt alkatrész hozzá a frontvonalban. Meg annak, hogy megkezdődött a csapatok felváltása. A Komádiból bevonult Bujdosó István segédvezetőjével együtt bekerültek a hazairányított csapattestbe.

Regényes menekülés

– Száznyolcvan társunkkal Lembergen keresztül 1942 újévre kerültünk haza. Tíz nap szabadságot kaptunk. Áprilisban Szolnokról Hajmáskérre vezényeltek bennünket. Az éles lövészetünket megtekintette Vitéz Nagybányai Horthy Miklós is. Pár hét múlva az alakulatomnál kihirdették, hogy a felváltással visszatért frontkatonáknak közbiztonsági alakulathoz lehet átjelentkezni. Magyarul: csendőrnek. Többen jelentkeztünk. Szolnokról Mezőberénybe kerültem őrsre Eleknél, Gyoma térségében 18 kilométeres határszakaszon láttunk el szolgálatot.1944 őszétől a front kiszélesedése miatt Szolnokra, Abonyba, majd Celldömölkre irányítottak bennünket. 1944 karácsonyát forgalomirányítással töltöttük Sárváron. Az isteni gondviselés '45 elején itt mellénk szegődött. Egy lerobbant hadi motorkerékpár javítását bízták rám, amit meg is javítottunk egy társammal. De nem adtuk vissza, hanem hazaindultunk rajta.

„Regényes utunk volt az orosz frontvonalon keresztül, a Sárváron szerzett civil ruhában. A jóisten megsegített bennünket az úton, nem lőttek le, nem is vagoníroztak be hadifogolyként, vagy málenkij robotra bennünket az oroszok.”

Végül hazatalált

– A már korábban egy ellenőrzőponton orosz katonák által elvett motor nélkül, hol vonattal, hol szekérderékban május elsején értem haza Földesre. Éppen ünnepség volt a főtéren, az országzászlónál. A következő napokban Rubicsek Gyula helyi rendőrparancsnok, ismerve korábbi katonai szolgálatomat, bevont a helyi rendfenntartók közé. Később leigazolt az Igazoló Bizottság. Mivel apám már '38-ban újranősült, hazaérkezésemkor nagyapám házába költöztem.

„Milyen is a sorsa az embernek. Ismét visszatértem oda, ahonnan egykor az önkéntes katonai szolgálatba menekültem: a mezőgazdasági munkákhoz.”

Csíki Károly és Domokos István családjával gazdálkodtunk. Szerencsénkre az ötvenes évek elején nem kerültünk kuláklistára, mert kevés volt a földünk. 1950 karácsonyán megnősültem, elvettem Karácsony Ilona varrónőt. Ő később a Vegyesipari KTSZ-ben ügyes kezű varrónőként dolgozott, szép ruhákkal tette ismertté nevét. Én meg beléptem a Tanács tszcs-be. Házunk épült a Dobó utcában. Későbbi téeszegyesülések után a Rákóczi-téeszbe kerültem Jámbor Pista bácsi keze alá. Huszonöt évig kombájnos, traktoros voltam. Lánctalpas DT-vel is dolgoztam sokáig. Kevés hely van a falu határában, ahol nem szántottam. Még Szoboszló határában is, mert a téesz ott is bérelt azokban az időkben földet. Szépen éltünk feleségemmel, nagy szeretetben. Sajnos, gyermekáldással nem ajándékozott meg bennünket a teremtő. Már tizennégy éve élek özvegységben, egyedül…

Péter Imre