Jani bácsi naplót vezet életéről

A 94. születésnapjához közeledő Bojtor János ősi parasztháza Földes egykori jótevőjének, a vagyonát a helyiekre hagyományozó Kállay László lakóházával szemben áll. Az udvar hátsó részében, ahol most veteményes kert van, hatalmas góré áll. Mögötte szalma, törek, kóró és szénakazlak voltak, mellettük mára már csak lomtárnak használt és elöregedett istállók. Egykor szebb napokat értek meg, tele voltak jószágokkal.

Jani bácsi és Emi néni hatvannyolc éve él együtt, nagy szeretetben, Békéscsabán élő két leányuk és egy unokájuk boldogságában. Aktívan telnek napjaik, gondozzák a nagy portát, a családfő pedig több évtizede naplót vezet. Naponta lejegyzi a napi időjárást, a családnál és a faluban történt eseményeket. Igazi krónikásként naplójában visszatekint falujának, életének múlt századbeli eseményeire is.

Nagyszerű szülei voltak

- Szüleim és a szomszédbeli öregek nagyszerű emberek voltak, a munkák végzésének fortélyaira gyermekkoromban ők tanítottak. Főleg téli estéken nótázgatva fejtettük a kukoricát másnapra, vagy darálni a hízóknak, teheneknek. Télen is mindig volt munka. Amikor az idő jó volt, szekérrel, szánkóval trágyát vittünk ki a tanyára, vagy valamelyik távoli földhöz, ott kupacba raktuk, jöttünkben pedig kórót vagy töreket hoztunk. Néha 16-20 fokos hidegben is. Eljött a tavaszi szántások ideje, tehenes, lovas, ökrös fogatokkal lett felszántva az egész határ. Miután kikeltek a kapásnövények, kezdődött a növényápolási munka. Megpezsdült az élet a határban, aki csak bírt kapálni, az hajnaltól késő estig kint volt. Következett a kaszálás ideje. Édesapám már iskolás koromban megtanította, hogyan kell a kaszát kalapáccsal kiélezni, majd kővel megfenni azt. Hét holdnyi kaszálónk volt a Csapó földön, ott tanultam meg igazán a kaszát kezelni és kaszálni, 15 éves koromban már elérkeztem az igazi jó kaszás emberekkel is.

Levente lett

- Visszatérve a korábbi időkre, amint befejeztük az iskolát, a Levente Egyesületbe kellett járni minden fiúgyereknek. Minden héten délután az otthonban gyülekeztünk, és évfolyamonként egy-egy szakaszt alkotva kivonultunk a leventetérre, a mostani focipályára. Volt egy céllövészetre kialakított része a pályának, ott már az idősebbek gyakoroltak célba lőni, alaki gyakorlatokat katonaságtól leszerelt oktatók tanították. Munkaszolgálatra vitték a 18. életévüket betöltötteket 1944 őszén, de el kellett menni azoknak az idősebb korban lévő férfiaknak is, akiket valami egészségügyi problémájuk miatt nem hívtak be katonának. A földesi idősebbeket és a leventéket Tiszacsegére vitték kényszermunkára. A községházánál kellett jelentkeznünk több napos hideg élelemmel, ott a szigorú ellenőrzést, névsorolvasást követően lovas szekerekre felültetve indultunk el. A hiányzókat csendőrök kísérték fel, illetve keresték meg. Nádudvaron majd a Hortobágyon át érkeztünk meg Tiszacsegére.

Szerencsés menekülés

- Egy napon úgy a földbe rúgtam, hogy leszakadt a csizmám talpa. Talán ennek köszönhetem, hogy nem vittek ki onnan orosz fogságba. Ugyanis ennek ürügyén Nagy János társammal együtt egy napra elkéredzkedtem az őrmestertől, a hazalátogatásból pedig kerékpárral jöttünk vissza. Az őrmesterünk nagyon szerette a rumot, megígértette velünk, hogy egy-egy liter rumot viszünk neki. Természetesen meg is ígértük. Hajnalban indultunk is. Ahogy hazaértünk, úgy határoztunk, hogy másnap korán indulunk vissza, de délután négy óra tájban egy hatalmas tankcsapat vonult a falun keresztül a debreceni kövesúton. Katonák géppisztolyokból lövöldöztek a levegőbe. Órákon át folyamatosan mentek, nem is sejtettük, mennyi tank lehetett. Mindannyian féltünk még akkor is, hogy baj lesz, ha nem jutunk vissza. Öregek, asszonyok biztattak minket, hogy ne is gondoljunk arra, hogy visszamenjünk. Ketten – mivel a helybeli csendőrőrs egy nappal előbb elpakolt – így kimentünk a kistemetőhöz. Ott voltak a határcsendőrök a lövészárkokban, így az ottani parancsnoktól kérdeztük, mit cselekedjünk. Ő ránk parancsolt, hogy el ne induljunk, hiszen teljesen körbe vagyunk már kerítve, ők is örülnének, ha otthon lehetnének. Talán ennek az embernek köszönhettük mi ketten, illetve még néhányan az életünket. Őket, mint hátvédeket, bízták meg az oroszok feltartóztatásával, ők bizony ott is haltak meg a következő támadáskor.

Földest is elérte a front

- Egyre közeledtek a harcoló csapatok, a falut is lőni kezdték, majd meg is szállták. Az utcákon géppisztolyos orosz katonák vonultak végig, átkutatták az udvarokat, lakásokat. Csőcselék hadsereg hatását keltették. Különösen a románok, még bivalyokkal vontatott szekereken is jöttek. Hozzánk is bejöttek, órát és egyebeket is elvittek. A pincében volt vagy 500 liter bor, leparancsoltak bennünket, bort kértek, elébb lopóval szívatták édesapámmal, velem, de amikor már sokat ittak, kiverték a dugókat és a földre kifolyt a sok bor. Nem is bántuk, így legalább nem zaklattak bennünket a bor miatt. Egy ideig nem mentünk sehova, csak itthon a jószágokat gondoztuk. Később alkalmi röpteret alakítottak ki a legelőn, oda rendeltek ki bennünket lapátokkal. Sóderrel töltögettük a lyukukat, hogy simábbá tegyük a leszálló pályát. Azután Hajdúszoboszlóra is kellett mennünk, ott egy iskolában szállásoltak el bennünket. Élelmet magunk vittünk, szalonnát, kolbászt. Egy hétig kellett ott lenni egy- egy csoportnak, síneket szedtünk fel és azokat raktuk fel vagonokba vasutasok irányításával.

Igazi várakozás volt az advent

- A sok gyászt hozó és embertelen események között is beindult az élet a faluban. Földes ősi református templomában 1944 november 2-én az életben maradottak hálaadó Istentisztelet tartottak, ahol Nagy István lelkipásztor nyújtott lelki vigaszt a gyászolóknak és szenvedőknek igehirdetésével. Barátaimmal mi is ott voltunk, hiszen a Jó Isten segítsége nélkül nem éltük volna át a háborút. Isten segített a határcsendőrökön keresztül, segített nekem, amikor csavargó orosz katonák a nagymamám tökföldjén felém sorozatot lőttek. De később akkor is, amikor Nagy Sándorral, Pércsi Imrével bálban voltunk és leány lekérés miatt verekedés tört ki az orosz katonákkal, akik géppisztollyal akartak igazságot tenni… Földesen a nép igazi várakozással töltötte 1944 adventjét. Nem tudtuk mit hoz a holnap, mikor lesz vége a borzalmas háborúnak, mikor jönnek haza katonáink, be tudjuk-e takarítani a határban még kint lévő terményeinket.

Kuláklistásként téesz tag

- Hiába való volt minden igyekezet, munka, mert minden terményt be kellett szolgáltatni, az érte járó pénzt pedig a kötelező adóba ment. Fiatalságom évei így mentek el, sok munkával, egy fillér haszon nélkül. Szinte éjjel, nappal kellett dolgoznunk. Nappal szedtük a kukoricát, éjjelenként holdfénynél vágtuk le a kórót, azokat kévékbe kötöttük és kúpokba állítottuk. Kemény évek voltak. 1951. január 20-án megnősültem. Csuha Emmát vettem el felségül. Szűk körben volt a lakodalmunk, mert mindkét család kuláklistára került. Valahonnan birkahús került az asztalra, zenekar nem volt, apósom, Csuha Imre citerázott én meg doboltam hozzá egy széken. Így mulattunk reggelig.

- Akkoriban még álmomban sem gondoltam, hogy életem nagy részét majd termelőszövetkezeti tagként fogom leélni. De nem volt más kiút, minden eszközt, ami felgyorsította a szövetkezeti mozgalom kialakulását, bevetettek a cél érdekében. Lehetetlenné tették számunkra az egyéni, majd a családi gazdálkodási formát. Ebben az időszakban kezdte el a bőrkabátosoknak nevezett középparasztok között a családi szervezkedést Jámbor István. Úgy látta, hogy csak a családi szövetkezés lehet kivezető út az egyre lehetetlenebbé váló gazdasági helyzetből. 1951. elején meg is alakult a Rákóczi téesz. Én is aláírtam végül, az akkor kapott nemzeti színű belépési nyilatkozatot életem végéig őrzöm.

Péter Imre