Halrudacska

Matula bácsi, az öreg halász Santiago; a Nagy Ho-ho-ho-horgász, no meg a „Le a cipővel!”-ből Kenderice Ákos – néhány jellemző alak a művészetek szülöttei közül, akik valamilyen formában kötődnek a vízhez és a bennük élő lényekhez. Hosszú és a régmúltba vezető ez a sor, hiszen a víz eredendően lételeme az embernek. Szomját oltja, s csillapítja az éhét – miként a dal is mondja: „Ó, mely sok hal terem az nagy Balatonban”.

Horgászni kedvtelésből és iparszerűen is lehet. Az előbbi összekapcsolódik a természet szeretetével, a mély hallgatásokkal, a jó levegővel és a ropogós roston sült keszeggel is, míg a tömeges halászat nagyrészt a pénzről szól, s közben nem feltétlenül a bárányfelhőkben gyönyörködnek a művelői.

Nincs is ezekkel semmi baj, amíg az uszonyos-kopoltyúsok kifogásában örömét lelő népség nem esik át a ló túlsó felére. Azaz, a nagyvárosból kiszakadva kerekedő, széles jókedvében se dobálja el a csikket, piásüveget, csipszeszacskót a fűbe, vízbe s bokorba se. Autójával a kijelölt parkolóban áll meg, nem pedig a virágágyásban. Szükségét illendő helyen végzi, ahogy a tüzet is módjával égeti, végül pedig teljesen eloltja, midőn elhagyja a természet lágy ölét.

Mindezek mellett egy másik nagyon fontos szempontot is figyelembe kell venni. Hiszen, ahogy a gombászásnak, úgy a horgászásnak, a halászásnak is megvannak az alapszabályai. Ezek pedig azt szolgálják, hogy ne csak a mában maradjon másoknak is kifogni való, hanem a jövő nemzedékeinek is. Végső soron tehát az ökológiai egyensúly megőrzését is szem előtt kell tartani.

Összességében ez is a céljuk az előírásoknak, amelyek időszaki, mennyiségi és méretbeli korlátozásokat, valamint tagsági és vizsgakötelezettségeket írnak elő a horgászoknak. Ezt csak azok vélik bonyolultnak és teljesíthetetlennek, akik úgymond a kákán is csomót keresnek. Egyszerű ez, mint az elősütött halrudacska elkészítése.