2019.05.05. 10:46

Ez is mind

<em>Fiatal nő áll az asztal mellett a második emeleti lakás kisszobájában. Vasal. Mellette egy apró, nyitott bőrönd hever, ebbe hajtogatja a fehér ruhadarabokat. Mikor elkészül, megfontolt mozdulatokkal öltözni kezd. Bezárja maga mögött az ajtót, és lefelé indul a csendes lépcsőházban. Kint csípős, téli délelőtt fogadja, gyalog veszi az irányt a Nagyerdő felé. A sugárút kihalt, alig találkozik emberrel. A Klinikához érve balra tér, és belép a főbejáraton. Az ajtó döngve csapódik be mögötte. Néhány óra múlva megszületek.</em> Potyók Izabella írása.

Fiatal nő áll az asztal mellett a második emeleti lakás kisszobájában. Vasal. Mellette egy apró, nyitott bőrönd hever, ebbe hajtogatja a fehér ruhadarabokat. Mikor elkészül, megfontolt mozdulatokkal öltözni kezd. Bezárja maga mögött az ajtót, és lefelé indul a csendes lépcsőházban. Kint csípős, téli délelőtt fogadja, gyalog veszi az irányt a Nagyerdő felé. A sugárút kihalt, alig találkozik emberrel. A Klinikához érve balra tér, és belép a főbejáraton. Az ajtó döngve csapódik be mögötte. Néhány óra múlva megszületek. Potyók Izabella írása.

Hároméves lehetek, sétálunk. Kezemben zsebkendő, eldobom. Nem szabad, mondja, a szemetelés nem szép dolog. De ez olyan kicsi, ellenkezek. Mi lenne, ha mindenki csak egy ilyen kicsit dobna el, kérdezi tőlem, és belegondolok.

Ötéves vagyok. Hazafelé tartunk a boltból. Jaj, hát elfelejtettünk valamit, kiáltok fel csalódottan. Mit, kérdezi. A piros aranyat, mondom szomorúan, azt szerettem volna tenni a tojásra. Nem, nem felejtettük el, mutatja a szatyor tartalmát, és nagyon csodálkozom.

Tizenegy vagyok. Egy nyári délutánon sietünk az egyetem felé, verőfényes napsütésben. Felnézek rá, a haja csillogva úszik a szélben, milyen szép, gondolom, és ámulok.

Kínlódom a középiskolai fizika képleteivel, nem tudom rávenni magam, hogy megtanuljam–alkalmazzam őket, mert mi tagadás, nem megy csípőből. Dühös vagyok. Miért, te hányas voltál belőle gimnazista korodban, kérdezem tőle. Ötös, válaszolja egyszerűen, és megdöbbenek.

Huszonhárom vagyok. Késő este esünk be az ajtón, holtfáradtan, egy felvillanyozó, de végtelenül kimerítő nap után. Egyetek, amit akartok, én lefekszem, mondja hátra sem nézve, és eltűnik a szobájában. Összenézünk az öcsémmel, és hatalmas röhögésben törünk ki.

Huszonöt vagyok, az első munkahelyemen. Egy idősebb, kedves úr először jön oda hozzám, mióta ott dolgozom. Szóval maga a Kati lánya, kérdezi. Igen, az vagyok, válaszolom. Nos, így már mindent értek, mondja, kedvesen rám mosolyog, és én büszkén mosolygok vissza.

Hogy mitől lesz anya valaki…?

- Potyók Izabella -