A gyerekeknek nem lehet kamuzni

Debrecen - Vitányi-Juhász István bár prózai színésznek készült, bábszínészként talált otthonra.

A győri Vaskakas Bábszínház Hamupipőke című darabját kedden láthatta a közönség a Deszka Fesztivál programjaként. Az előadás férfi főszereplője a debreceni születésű Vitányi-Juhász István; nemcsak a színházba vezető útjáról, de a bábjátszás helyzetéről is beszélgettünk vele.

Nyolcévesen már színpadon állt. Nagyon korán megcsapta a színház szele, s onnantól kezdve nem volt „menekvés”. Mi az, ami miatt ennyire hamar beszippantotta ez a világ?

Már az óvodában látszott rajtam – szüleim sokat meséltek erről, én kicsit máshogy emlékszem –, hogy rengeteg lekötetlen energiával rendelkezem, s szeretek a középpontban lenni. Valahogy a sport sohasem vonzott, ezért másodikos koromban a szüleim beírattak az iskolai színjátszó körbe. Nagyon szerettem ott játszani, de akkor még nem is igazán gondoltam, hogy én majd egyszer színész leszek. Pusztán a játékot szerettem, azt, hogy bárki lehetek.

Az Alföld Gyermekszínpadnál kezdett Várhidi Attila szárnyai alatt, s mintegy 10 évig játszott az amatőr társulatnál. Mi az, amit ott tanult meg, és később is nagy hasznát vette?

A munkabírás. Ez biztos, hogy ott ragadt rám. A fegyelem, a kitartás és mindenek felett figyelem a partnerre, akivel együtt játszom. Hiszen ez csapatmunka. Sőt, pontosítok, csapatjáték. És mindemellett a játszás öröme.

Nem vették fel egyből a színművészetire, de nem maradt Debrecenben, inkább Budapesten próbált szerencsét. Milyen élményei, tapasztalatai vannak ebből az időszakból?

Négyszer próbálkoztam a pesti és a kaposvári színművészeti egyetemen is. Ez alatt az idő alatt jártam a KIMI-be (Keleti István Művészeti Iskola), és stúdiósként az Új Színházban tanultam, játszottam. Szerencsémre ezzel párhuzamosan még a Bárka Színházban is nyílt lehetőségem a szereplésre. Nagyon sokat segített ez a sok elfoglaltság, hogy aztán negyedszerre felvételt nyerjek Kaposvárra.

Prózai színésznek készült, az egyetem után mégis bábszínházban helyezkedett el. Nem élte meg csalódásként?

Az a helyzet, hogy egyáltalán nem. Valahogy mindig is volt valami vonzódásom a bábszínház és a bábozás iránt. Nagyon sok lehetőséget láttam benne, s ezt a mai napig így érzem.

A bábszínházban különböző technikákat is meg kellett tanulnia. Mennyire volt ez nehéz?

A mai napig tanulom a technikákat, de az elején tényleg kicsit azt éreztem, hogy hűha, nekem nagyon sok pótolnivalóm lesz most egy darabig. Szerencsére az egri Harlekin Bábszínházban – ahová az egyetem után kerültem – nagyon jó és segítőkész csapat volt, rengeteget tanultam tőlük. Ez a folyamat csak fokozódott, amikor átkerültem a Vaskakas Bábszínházba, de még mindig nincs vége a tanulásnak.

Lehet eggyé válni, azonosulni egy bábbal?

Lehet, sőt, kell. Nagyon jó érzés életre kelteni egy élettelen tárgyat, amibe megpróbálod belevinni magadat, és láthatatlanná válni mögötte. Elérni azt, hogy a te mozdulataid átmenjenek a bábba, s a nézők csak a bábra figyeljenek.

Azt szokták mondani, gyerekeknek nehezebb játszani, de hálásabb, mint a felnőtteknek. Mi a véleménye erről?

Nem hinném, hogy nehezebb lenne, de az biztos, hogy a gyerekek érzékenyebbek a hazugságra. Nekik nem lehet kamuzni, ha valami nem tetszik, megmondják. Ha csak félgőzzel csinálsz valamit, elunják az előadást. Ráadásul nagyon be tud vésődni nekik egy színházi élmény, ezért próbálunk mindig minőségi és komplex hatást nyújtó előadásokat létrehozni.

Az ország egyik legjobb bábszínházának, a Vaskakasnak oszlopos tagja évek óta. Hogy érzi ott magát?

Már ötödik éve játszom a Vaskakasban és azt hiszem, hogy még nagyon sokáig lesz itt dolgom. Fantasztikus csapat dolgozik itt, és amíg csak lehet, a része akarok maradni.

A Hamupipőke című előadással érkeztek a Deszka Fesztiválra. Ez egy nagyon régi mese, amit mindenki ismer. Mi teszi egyedivé, különlegessé a Vaskakas előadását?

Hamupipőke kevésbé naiv és gyámoltalan. Utazni szeretne, világot látni, édesapja szellemiségét hordozza, aki világutazó. Ehhez képest jelenik meg egy teljesen más személyiség, a mostoha, aki a kissé fiús, durva Hamupipőkéből hölgyet akar faragni. És bár elindul ez a folyamat, megtörik, amikor Hamupipőke értesül édesapja haláláról. A gyermeki kétségbeesés és dac ütközik össze egyfajta vaskalapos, más világszemléletű szülői látásmóddal. Ebből jelent neki menekülési lehetőséget a bál, amit a herceg tiszteletére rendeznek. És hát kiderül, hogy a herceg is hasonlóan gondolkodik az életről, mint Hamupipőke s így aztán egymásra is találnak.

Ön játssza a királyfit. Mennyire tud azonosulni a szereppel?

Nem vagyok tipikus hercegalkat, és hála Istennek, a darabbéli karakter sem ilyen jegyeket hordoz. Ez a királyfi rengeteg helyen járt a világban, s nem fűlik a foga az uralkodáshoz. Pláne, hogy egyetlen este alatt kellene magának párt választani, hiszen a szokás az szokás. Egy lázadó ifjú, aki szeretné úgy élni az életét, ahogy neki tetszik. Ezért is cserél szerepet a komornyikjával, mert azt akarja, hogy aki őt megszereti, az csakis önmagáért szeresse meg, ne pedig a hatalmáért. És akkor egymásba botlanak Hamupipőkével. A többi már sejthető.

Véleménye szerint a báb milyen helyet foglal el a mai magyar színházban?

Úgy érzem, kezd egyre elismertebb lenni, s próbál kilépni a saját árnyékából. Egyrészt ez rajtunk múlik, hogy minden korosztályt meg tudjunk szólítani, másrészt azon, hogy a nézők is rájöjjenek, mennyiféle-fajta technika, játékmód létezik, a paravánostól a kesztyűsön és marionetten át egészen akár addig, hogy a mozgató is belép a játékba, és mindez 0-tól 99 éves korig. Vagy még tovább.

- Pálfi-Tóth Zoé -