A házasságon belüli filozofálás veszélyei

Debrecen - Olyan klasszikus érkezett a tavaszi fesztiválra, mely több évtized elteltével is rengeteg mondanivalóval szolgál.

Három hónapig írtam ezt a könyvet, de egy fél élet tapasztalatai sűrűsödnek benne”

– nyilatkozta élete egyik legsikeresebb és legelismertebb műve, az 1973-as Jelenetek egy házasságból elkészítése után nem sokkal a híres író-rendező, Ingmar Bergman. A mára klasszikussá vált film legújabb színpadi adaptációját hozta el a Debreceni Tavaszi Fesztivál részeként március 20-án a Soproni Petőfi Színház és a felvidéki CsaVar Színház a Kölcsey Központba.

Házaspár a színpadon

A Jelenetek egy házasságból magyar színpadi feldolgozására korántsem most, ebben a koprodukciós, Pataki András rendezte darabban került először sor. Sokan emlékezhetnek például a legutóbbi, 2007-ben készült, a Détár Enikő – Rékasi Károly színészpáros játszotta, Madách színházbéli előadásra, így a magyar nézők számára nemcsak a Liv Ullmann és Erland Josephson szereplésével bemutatott kultuszfilm, hanem ez a magyar adaptáció is kénytelen-kelletlen „beugorhat” a mostani feldolgozás láttán. Ráadásul, ahogyan annak idején a Détár–Rékasi kettős még házastárs­ként látott hozzá ezeknek a jeleneteknek az előadásához, a mostani produkció két főszereplője, a Marianne-t alakító Kiss Szilvia, valamint a Johant játszó Gál Tamás szintén az életben is egy párt alkotnak.

Pozitív megoldások

Az előzmények „terhe” ellenére Pataki András koncepciójában az igencsak hosszú, majdnem ötórás Bergman-filmet sikerült körülbelül kétórásra „szűkíteni”, úgy, hogy a mondanivaló mit sem veszített a súlyából. Hiszen a Marianne és Johan házasságának tönkremenetelét, ennek a két embernek a – valószínűleg a sírig tartó – „se veled, se nélküled” viszonyát ennek a folyamatnak a legfontosabb csomópontjain keresztül tárja elénk ez az adaptáció. A kezdeti filozofikus naivitástól – amely főleg Marianne részéről érzékelhető –, mely szerint minden rendben van ebben a házasságban, még ha kissé már el is laposodott, a felismerésig, hogy „maga a problémátlanság is igen súlyos probléma lehet” egy kapcsolatban, majd az unalomból Johan másik nőhöz vágyódását és elmenetelét mind-mind végigkövethetjük a produkcióban, csakúgy, mint a válás körüli hercehurcát, Marianne mint elhagyott feleség összeomlását, majd fokozatos önmagára találását, s végül a legfontosabbat: hogy ez a két ember még húsz év elteltével, s számos együtt átélt párkapcsolati vihar ellenére is fontos egymásnak, s immáron egymással csalják meg az új párjukat.

Érdekes színpadkép

Ezeknek a legfontosabb csomópontoknak a láttatására Pataki András – nemcsak mint rendező, hanem mint a díszlet tervezője is – egyetlen teret használ: a háttérben mindkét oldalon egy-egy ruhafogas található, s a következő csomópontjelenethez a szemünk láttára öltöznek át a színészek a fogasukra előre odakészített ruháikba. És soha egyikük se távozik a színről: amikor – az egyik szintén nagyon fontos lélektani eseménynél – Marianne, az épp elhagyott Marianne az egyik közös barátjukat hívja telefonon, hogy segítséget kérjen, a filmben otthonról már távozott Johan ebben a koprodukciós alkotásban ott marad a színen, s végighallgatja a felesége telefonbeszélgetését. Amely ugyan mobiltelefonon történik, s ekkor azt érezhetjük, hogy a korszakhoz való hűség érdekében itt esetleg egy vezetékes telefont is be lehetett volna állítani a színpadra, de érdekes módon egy másik fajsúlyos résznél, amikor Marianne meg akarja nézni Johan szeretőjét, szerencsére Johan már nem az új technikához nyúl: nem a mobil képernyőjén keresztül mutatja meg Paulát, hanem a ’70-es éveknek megfelelően egy papíralapú fotót nyújt oda a feleségének. A fotón kívül pedig az is kiváló rendezői fogás, hogy a jelenetek között végig Mozart A varázsfuvolájának híres Sarastro-áriája csendül fel, különböző hangszerelésekben, így különböző, a házasság épp aktuális „állapotát” hangulatilag is tükröző formában.

Ami kérdéses lehet

Pataki András rendezésében épp ezek a fent felsorolt pozitív elemek okozhatnak némi hiányérzetet is a nézőben. A csomópontszerű jelenetek ugyanis nem nyújtanak a filmhez képest semmi újat. Minden nagyon-nagyon ismerős, fel-felsejlő, és sajnos ez igaz a színészek játékára is. Mintha Liv Ullmann Marianne-jának és Erland Josephson Johanjának remake-jét látnánk Kiss Szilvia és Gál Tamás alakításában. Bár külsőleg a két magyar művész nem hasonlít a svéd kollégákra, a játékmódjuk rendkívüli módon „hajaz” az övékére. A Marianne-t alakító Kiss Szilvia filozófiai szintre emelt naivitása, a világra és a belső kis világukra még negyven fölött is rácsodálkozni képes természete, sőt, még az ezeket a tulajdonságait kísérő hanghordozása is sokszor eszünkbe juttatja Liv Ullmann feledhetetlen alakítását. Miközben Gál Tamás játéka se sokban különbözik a svéd elődje szerepmegformálásától, s amiben különbözik, abban inkább a hátrányára válik: valahogy nem mer, nem tud annyira agresszív lenni, mint Erland Josephson, pedig a Bergman-film talán legfontosabb mondanivalója épp ebben rejlik. Abban, hogy hogyan képes két egymást szerető ember egy pillanat alatt átváltani gyűlöletbe, a testi inzultusig menő utálatba, hogy utána azonnal bocsánatot kérjen egymástól… Ebben az adaptációban tehát az érzelmi amplitúdók kevésbé szélsőségesek, amivel sajnos épp az eredeti alkotásban szereplő Bergman-mondanivalónak a mellbevágó, szívszorító jellege veszít az éléből.

Konklúzió

Mindezek ellenére, aki esetleg nem látta sem a filmet, sem a Détár–Rékasi-féle feldolgozást, annak sokat és sok újat nyújthatott ez a színházi élmény. Főleg az elgondolkodtatás terén: hogy hová, merre fejlődhet egy emberi kapcsolat, ha nem vigyázunk rá, s mi van akkor, ha már késő, ha már későn akarunk vigyázni rá…

- Gyürky Katalin -

Az alkotók