Hűség mindhalálig a példaképeihez is

Debrecen - Azt tartják egyesek, hogy a líra, a költészet a fiatalok kiváltsága.

Ahhoz ugyanis belső tűz kell, szenvedély, érzelem, hódító elszántság, önfeledt kitárulkozás.

A költő, ha megöregszik, lehiggad, dal helyett bölcselkedő költeményeket alkot, vagy átlép az epika tartományába. Ezt sok példával lehetne igazolni, de ennek az ellenkezőjét is! Utaljunk Arany Jánosra, aki csak Őszikéiben, azaz utolsó alkotó korszakában engedett bepillantást saját lelki világába? Egyszóval nincs szabály, csak egyéni esetek vannak.

Ez járt az eszemben, amikor az elmúlt napokban alkalmam nyílt Boda Istvánnal közönség jelenlétében beszélgetni Hűség mindhalálig című verseskötetéről, a DAB-klubban. A költő – egyébként a Napló volt főszerkesztő-helyettese, s a legutóbbi időkig tévékritikáinak írója – közel jár 90. élet­évéhez, de lírai vénája nem apadt el. A kötet válogatott verseket tartalmaz első kötetétől az utolsóig. Ez azt jelenti, hogy a korai költemények még az 1950-es évek közepén keletkeztek, a legutóbbiak egy pár évvel ezelőtt. Vagyis a gyűjtemény több mint hatvan esztendő terméséből szemelget.

Egyetlen Múzsához

Hűség mindhalálig – hangzik a cím. De kihez, mihez? A rövid válasz: mindenhez és mindenkihez! Hűség ahhoz a Kisvárda környéki tanyához, ahol a költő hétgyermekes családban született, s élt 20 éves koráig. Még a gimnáziumba is a közös konyhás uradalmi cselédházból járt. Megpróbáltatásokkal teli élet volt ez, de volt benne valami természetes rend, az anyai szeretet révén családi harmónia. Boda István olyan élénk eszközökkel kelti immár költői életre ezt a világot, mintha tegnap szakadt volna ki belőle. S az emlékek megszépítő prizmáján át már-már a romantika is ott csillog a költőietlen anyagon.

Hű maradt Boda István választott példaképeihez is, elsősorban Csokonai Vitéz Mihályhoz, akit emberi mivoltában szeret megidézni.

A szerelmes költemények is egyetlen Múzsához szólnak. Nem dobta el a hagyományos poétikai eszközöket, a rímet, a ritmust és a szóképeket sem, a szemléletesség biztosítékait. S hű maradt, miként Polonius tanította Laertest, önmagához: önképe pontos, reális. Szerény, sosem akarta megváltani a világot, tudja, hogy nem „világköltő”, csak egy hang, amelynek kár lett volna el nem hangzani.

Mintha Arany Jánossal üzenné: „Légy, ha bírsz, te »világköltő« / Rázd fel a rest Nyugatot: / Nekem áldott az a bölcső, / Mely magyarrá ringatott.” De humora sem kopott meg, amit a bemutató közönsége nagyon élvezett.

HBN–Bakó Endre

[related-post post_id="3615477"]