Gelányi: „boldog vagyok, csak ilyen az arcom”

Debrecen - Gondolatok az Életem legrosszabb napja című filmről és az azt követő beszélgetésről.

Egy közönségtalálkozóval egybekötött filmvetítésen általában nem az alkotókkal folytatott beszélgetés, hanem a film az, ami a nézőközönség emlékezetében jobban megmarad. Nos, november 29-én az Apolló moziban tapasztaltak némiképp rácáfoltak erre az állításra: az Életem legrosszabb napja készítői ugyanis a látottak abszurditását még tovább fokozták mindazzal, amit a film készítésének körülményeiről elmondtak.

A többszörösen debreceni érdekeltségű mozi – a cívisváros egyetemének Filozófia Tanszékén oktató rendezőjével, Pólik Józseffel, a helybéli operatőrével, Molnár Istvánnal, és több, a filmben játszó profi vagy amatőr helyi színművésszel – óriási érdeklődésre tartott számot. Már a cím is figyelemfelkeltő: egyfelől szembemegy a hollywoodi sikerfilmek boldogságot és jól-létet tükröző címeivel, másfelől eleve olyat állít, ami nem biztos, hogy igaz: addig ugyanis, amíg végig nem éltük a teljes életünket, nem tudhatjuk, hogy melyik tekinthető a legszerencsétlenebb, legelszúrtabb napunknak.

A film főhőse, András (Gelányi Imre) azonban úgy véli, hogy az ötvenedik születésnapja élete legszörnyűbb huszonnégy órája. Nemcsak azért, mert elhagyja a nála jó húsz évvel fiatalabb szerelme, Nóra – akit a Csokonai Színház tagja, Mészáros Ibolya alakít –, hanem azért is, mert ettől kezdve mintha arra esküdött volna fel a „sors”, hogy minden létező „hülyét” az útjába tereljen. Miközben maga a főhős sem teljesen „százas”: amatőr festőművészként él a szüleitől örökölt, mérhetetlenül lepukkant házban, ahol egy maga készítette Lenin-kép lóg a falon – jóval a rendszerváltás után –, s ahol csak az érdekli igazán, hogy az apja által egykoron a házban elrejtett koponya vajon hol található. Tehát, a „hasonló a hasonlónak örül” filozófiai elv alapján, látva András személyiségét, egy idő után már nem is csodálkoznunk, hogy kik kerülnek a szeme elé. Hogy az Angyallány szolgálattól kért legszebb örömlány után epekedve egy rusnyaságot küldenek neki (akit kiválóan alakít élete első prostituáltszerepében Sőreghy Ágnes), hogy egyik réginek tűnő „haverja”, Doki (Kelemen István) furcsa művészi melóval bízza meg, s hogy az épp furcsa pózban modellt ülő lány, a haver látszólag iszonyatosan ostoba barátnője egyszer csak Descartes-tól idéz neki. A filozófiával is megspékelt mozifilm olyan tökélyre fejleszti a vásznon megjeleníthető abszurdot, s a kiváló fényképezési technikának köszönhetően olyan élesre veszi a kifigurázandó, mégis – fájdalmas beismerni, de – köztünk élő karaktereket, hogy nem beszélhetünk másról, mint egy igazi, abszurd filozófiai rendszerről, filmnyelven elbeszélve.

Kölcsönlakásban, gázsi nélkül

Csakhogy. Mindezt látva következett az est második fele, amelyben egy nem kevésbé furcsa beszélgetés során ennek a filozófiának az eredőjére és okára is rádöbbenhettünk. A film olyasfajta keletkezési körülményeire, amelyek még a produkció abszurditását is túlszárnyalják. A szponzor és pályázati lehetőség hiányában gyakorlatilag nulla forint támogatásból létrejött alkotásért ugyanis a stáb tagjai – a főszereplőn kívül – semmilyen gázsiban nem részesültek, s sokáig, épp a pénztelenség miatt, azt sem tudták, hogy a 2015-ben forgatott mű valaha a mozikba kerül-e. S mint megtudtuk, a debreceni és a környező településeken kölcsöningatlanokban forgatott, a művészek minden szabadidejét felemésztő alkotás ráadásul menet közben is rengeteget változott: a rendező ugyanis a forgatókönyve mellé igényelte a színészek helyenkénti improvizálását is. Mindezt profi sminkes, fodrász és kellékes nélkül, úgy, hogy mindenki beletette a produkció elkészültébe azt, amit a civil életéből bele tudott invesztálni.

Fotó: Derencsényi István

Például a filmben Istvánt alakító Marczin Bence festményeit láthatjuk a főszereplő András falon lógó alkotásaiként, vagy – ahogyan azt a beszélgetésből szintén megtudtuk – a forgatás idején a rendező felesége és édesanyja főzött a stábra…

Tényleg olyan az arca

A keletkezési körülmények mint fokozott „Abszurdisztán” ellenére azonban meg kell hagyni, hogy Pólik József filmje határozottan élvezhető, jól sikerült és elgondolkodtató alkotás. Egy-egy, a főhős élethelyzetére rendkívül jellemző, filmvászonra felírt mondattal kalauzolja mindig tovább a történésekre éhes nézőt, amely feliratok közül a „Boldog vagyok, csak ilyen az arcom”, azt hiszem, egy életre bevésődött a közönség emlékezetébe. Mert az egyik, Andrást meglátogató, s egyébként neki jót akaró „hülye”, a szintén prostituált hajlamú szomszédasszony, Piroska (Kókai Gabriella) azt kéri tőle, hogy akárhogy is érzi magát az adott pillanatban, a fenti mondatot válaszolja neki a „hogy vagy?” kérdésre felelve. Gelányi azért nagyszerű színész, mert tényleg olyan az arca, hogy sokszor nemcsak azt nem tudjuk eldönteni, hogy boldog-e vagy szomorú, hanem azt sem, hogy épp ezen a világon van-e még, vagy már egy teljesen más szférában jár. Talán ott, ahol nem élete legrosszabb napja várja. Hanem mondjuk egy nő. Az a nő viszont, aki végül ilyen céllal elébe toppan, egyáltalán nem az, akivel kapcsolatban András akarná, hogy őt várja…

Hátha a legrosszabb

De hogy mennyire összefügg egymással a filmben vázolt abszurd és az alkotás, azt épp ennek a kiragadott, jellegzetes mondatnak a beszélgetésben való visszatérte is jelzi. Amikor a közönség soraiból valaki megjegyezte, hogy úgy látja, akár a készítés körülményei, akár a végeredmény miatt mintha némi keserűség, csalódottság volna érzékelhető a rendezőn, Pólik József mindezt cáfolva ennyit mondott: „Boldog vagyok, csak ilyen az arcom.” S az is csak a későbbiekben dőlhet el, hogy a stábnak ez a forgatás volt-e élete legrosszabb periódusa. Reméljük, hogy igen, egyfelől azért, mert akkor már túl vannak rajta, másfelől azért, mert a rendező nem adta fel: újabb, a saját drámájából készített film forgatására szeretne a közeljövőben vállalkozni, s hátha ezután a munkája után a második, majd pedig a sokadik filmes projektje már sokkal könnyebben fog menni neki.

- Gyürky Katalin -

[related-post post_id="3696512"]