Advent a Hargitán a Csokonai Színház színpadán

Debrecen - „Az élet és a halál annyira mégsem válik el egymástól, van közöttük átjárás, s a csodák is lehetségesek.”

Ki hitte volna, hogy bő harminc év, azaz már egy emberöltő telt el azóta, hogy Sütő András egyik legelgondolkodtatóbb és a lelket talán leginkább megrázó drámáját, az Advent a Hargitánt a Nemzeti Színház bemutatta? A fél órás állva tapsolással ünnepelt, 1986 januári előadás akkor nemcsak a kiváló rendezés és a színészek lenyűgöző teljesítménye miatt „szólt akkorát”, hanem, a rendszerváltás szelét érezve, a szöveg politikai áthallásai miatt is „ütött”. Ám azt, hogy egy dráma klasszikus, s az írója zseni, talán az mutatja a leginkább, hogy mindig tud a mához szólni. Az épp aktuális mához. A Külhoni Magyar Nemzeti Színház 2017 telén Debrecenben is játszott előadása az Advent a Hargitán című darabnak és a szerzőjének épp ezt az időn kívül és felül álló zsenialitását tükrözi.

Árvai Réka és Zetelaki Gábor szerelme igenlésének, illetve tagadásának, létjogosultságának és hiábavalóságának megrendítő ábrázolásához az erdélyi miliő, azaz a Hargita, a zord hegyek, és a kitalált - Sütő szavaival élve: a térképen feleslegesen keresett, mert bennünk lévő - Nagy Romlás is szükségeltetik. Egy, a magyarországinál jóval archaikusabb, a környezeti tényezőket antropomorfizáló, az isteni elrendelésben megkérdőjelezhetetlenül hívő, ám az Úr döntéseivel mégis folyamatosan pörlekedő kisközösség s annak mindennapjaira való rálátás kell ahhoz, hogy először az írónak, majd pedig a hőseit megtestesítő színészeknek elhiggyük: az élet és a halál annyira mégsem válik el egymástól, van közöttük átjárás, s a csodák is lehetségesek. Egy kutya elvesztheti a hangját, de azt a gazdája megtalálhatja, s visszaadhatja neki, egy nő bizony lehet a saját anyja, de ha a sors úgy kívánja, a saját lánya is. Azt pedig, hogy a férfi a szemének vagy az eszének hisz-e inkább, csak a szerelmén, az érzése intenzitásán múlik.

Á-tól Z-ig, s még tovább

Véleményem szerint Sütő András nem véletlenül adta az Árvai és a Zetelaki vezetékneveket szerelmes hősei, Réka és Gábor számára. Az ő szerelmük ugyanis – Árvai Réka botlása, Stég Antal felé való rövid kikacsintása ellenére – túlnyúlik minden, emberi értelemmel felfogható határon: valahol az égben kötetett, s rövid földi pályafutása után ugyancsak fent folytatódik. Á-tól (Árvai) Z-ig (Zetelaki) tart tehát, a mindenséget fogja át, minden lehetséges dimenzión átível, s minden szférát bejár. A dráma eljátszásakor az ekkora intenzitású érzelmek közvetítése amúgy is nagy terhet ró a színművészekre, ezt azonban még tovább fokozza a Sütő-dráma Árvai Rékájának „jégmadársága”: azaz az átváltozni tudó képessége. Ha kell madárként szálldosása, ha kell, emberként lépdelése, ha szükséges, fiatal, csicsergő mivolta, vagy meglett anyakorúsága. Az Árvait játszó színművésznek a két felvonás alatt sűrű váltásokban kell a „mindenféle” Rékának megfelelnie, ám a most Debrecenben is bemutatott produkció Árvai Rékát alakító művésze – a kiváló beszéd- és énekhangi adottságait, valamint az átváltozáshoz szükséges kellékeket remekül használva – képes erre. Csáki Edina egyként remekel fiatal Rékaként, majd az ő anyjaként, Borbálaként, majd pedig Gábor megcsalásának „gyümölcseként”, azaz a Stég Antaltól született Kisrékaként. Úgy, hogy közben mindvégig elhisszük neki: metamorfózisai nem öncélúak, nem „jégmadársága” önös érdekű kiélésére szolgálnak, hanem a Zetelaki Gábor iránt érzett, soha nem múló és csillapodó szerelme minél teljesebb kimutatására. Talán a partnerére való odafigyelés, a másik fél érzelmeinek követése okozza, hogy Csáki Edina még a helyenként kevésbé meggyőző, Zetelaki Gábort játszó Csokán C. Raul színpadi létét is képes megemelni, pontosabban: magához emelni. Szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Az érzelmeit visszafogottabban közvetítő Csokán akkor van igazán „elemében”, amikor a dráma jégmadárdalának megfelelően pirosba és kékbe öltözött partnernője „hívogatja”: merjen „röpülni” vele, mutassa ki bátran ő is, hogy mit érez. S a „madár” szó szerint is magához húzza, amikor – az előadás egyik legszebb jeleneteként – a húsz év után a hózuhatag alól előkerülve, ő csak fekszik, ám Réka madárszárnyait megsuhintva és ráborítva, magához emeli.

A szerelem megítélése

A fiatalok mindent elsöprő és minden határt elmosó szerelméhez eltérően viszonyul a dráma két idősebb hőse: Zetelaki Gábor édesapja Dániel, és Bódi Vencel, aki Rékáék történetének mindvégig tanúja, többszörös „szállásadója”. Szenteste ugyanis az ő házába érkezik meg először Dániel, hogy szemére vesse: miért engedte be annak idején Rékát és Stég Antalt, óriási fájdalmat okozva ezzel a fiának, Gábornak, aki gyerekkora óta csak Rékát képes szeretni. Ám – Dániellel ellentétben, akit a Debrecenben rég nem látott Hajdu Géza alakít – Vencel (Csikos Sándor) a saját bánatát orvoslandó ad helyt és teret, s igenli a fiatalok szerelmét: Antal után Rékával Gábort is beengedi a házába, hisz mindezzel lánya, Mária hiányát akarja valahogy kompenzálni. A tengerentúlra szakadt, oda szerelmesedő Mária a történet kezdetén immár hat éve nincs apjával, de ő még mindig képzeletbeli szócsatákat vív vele: ennek vagyunk tanúi a Máriát alakító Erőss Ivett Andrea rövid, és sajnos feledhető színrelépésekor. A névadás itt is zseniális: az „Ó, ha tudtam volna, hogy Te vagy Mária” kezdetű dal folyamatosan fel-felhangzik a darabban, miközben azokon a bizonyos szentestéken, immár a hatodikon, Vencel nem a kis Jézust, s nem a Szűzanyát várja, hanem a vele azonos nevű lányát, s már a hatodik színes lámpát gyújtja meg érte. Lánya hiányát pótlandó esik tehát nagyon jól Vencelnek Réka szeretete és figyelmessége. Csikos Sándor Vencel bőrébe bújva az elkeseredett, ugyanakkor reménykedő öregember összetett, bonyolult érzéseinek minden színét képes érzékeltetni velünk: bánatát a gyermeke miatt, akinek bekeretezett fényképéhez ragaszkodik, fájdalmát a soha nem látott unokája miatt, akit - Rubold Ödön remek rendezői fogásával – csak egy üres képkeret szimbolizál, s azt a bölcsességét, amely – Dániellel ellentétben – azt mondatja vele: a fiatalok szerelme útjába felesleges állni, mert ez a szerelem bizony, Sütő András szavaival, írva vagyon: „ha nem ide jönnek azon az estén, akkor az erdő mélyén, a fák hegyén találkoznak, mint a hódfajok. A föld alatt is találkoztak volna.” Ezért a fiatalok utolsó estéjén – beengedvén őket az egyik szobájába – mit is tanácsolhatna mást nekik, mint hogy: „Egymás szívét ne sajogassátok!”

Egyek a várakozásban

A tragédia bekövetkeztével, a Zetelaki Gábor Nagy Romlás okozta hógörgeteg alá kerülésével véget érő első felvonás után éppen Réka és Vencel sorsának bonyolultsága, s az ezt visszaadni képes színészi teljesítmény miatt a második felvonás még jobban sikerül, szívfacsaróbb és lélekemelőbb is egyben. Gábor halála után húsz évvel, ismét szenteste járunk Vencel házában – az erdélyi faházépítés és szobabelső sajátosságait tökéletesen visszaadó díszletek közepette –, ahová a már felcseperedett Kisréka is beszalad a „nagytatának” köszönni, s ahová megérkezik a húsz év várakozásba belefáradt, húsz éven át a hótömeg alatt Gábort kereső, már asszonykorban lévő Réka is. Abba a házba, ahol a távol lévő Máriáért már huszonhat színes lámpa ég – szó szerint ennyi van a színpadon is, annyi, hogy Vencel már „nem is fér el tőlük”-, s ahol húsz éve minden karácsonykor Gáborról is megemlékeznek. Annál gyönyörűbb jelenetet nehéz elképzelni, ahogy a megtört Vencel és a nem kevésbé fásult Réka, advent idején, a lócán egymás mellett ülve egyek tudnak lenni a várakozásban. A kis Jézuska és Szűz Mária helyett a szeretteik – Mária és Gábor – várásában. Az értük elmormolt imádságban. Ám Sütő András drámája arra is figyelmeztet: „ember emberrel büntetlenül nem találkozhat”. Azaz hiába Gábor csodával határos visszatérte, az maga után vonja az újabb tragédiát is. S ha ezt figyelembe vesszük, talán jobb is, hogy Vencel várakozása mindvégig meddő marad…

Az a bizonyos aktualitás

Csakhogy épp Vencel várakozása az, amely a darabot ma is aktuálissá teszi. Mert amíg 1986-ban az öregember „add vissza nekünk, Istenem, a kiáltás jogát” mondata ütötte szíven a rezsim elnyomása alatt élő nézőket, addig most a „miért éppen a mi gyermekeinket juttatod szélfútta bogáncsok sorsára?” venceli mondat sajoghat fájón sokáig a külhonba szakadt gyermekeiket hiányoló szülők szívében. A Zetelaki Dániel-féle „elmennek a gyerekeink” tényközlés. Azaz most, advent idején nem a kis Jézus s nem Mária, hanem a szeretteink után való vágyás gyötrelme.

- Gyürky Katalin -

Játsszák:

Bódi Vencel: Csikos Sándor

Zetelaki Dániel: Hajdu Géza

Árvai Réka: Csáki Edina

Zetelaki Gábor: Csokán C. Raul

Mária, Bódi lánya: Erőss Ivett Andrea

Rendező: Rubold Ödön

A Külhoni Magyar Nemzeti Színház Advent a Hargitán című előadását, december 13-án, szerdán 19 órától láthatják a VOKE Egyetértés Művelődési Központban.