Damján Tábor, a protokollmentes ölelések helye

Debrecen - „Isten tökéleteset alkotott, csak nem olyan szempontból, amilyenből mi elvárnánk.”

Hiába forgatom át tudatom minden zegzugát, nem találok benne helyzetet, amelyben megtörtént volna e jelenet: a tömegben valaki az előtte lévő vállára teszi a kezét, s a megsimogatott anélkül, hogy hátranézne, megbizonyosodna a gesztus gazdájáról, annak szándékáról, csak odanyúl, visszacirógat. A Damján Tábor erről szól, a különösebb ok, egyéb szándék nélküli szeretetmegnyilvánulások egész soráról és a biztonságról. Ezért engedi ide nyugodt szívvel értelmi- (és gyakran testi) sérült gyermekét a szülő, és ezért van túljelentkezés az önkéntesek között. Idén 95 nyaraló és 110 önkéntes élvezi augusztus 1-je és 5-e között a feltételek nélküli elfogadást a Dorcas Kempingben. Koncertekkel, sporttal, ki mit tuddal teltek a napok.

Kedden este jártam a Nyíregyházi Görögkatolikus Papnevelő Intézet növendékei által húsz éve elindított Damján Táborban, ahol hat órakor vecsernyét végzett Kocsis Fülöp metropolita. Az emlegetett cirógatás nem volt egyedi eset, az üdülőknek gyakran csak az érintés biztonságára vagy a figyelem biztosítására volt szükségük a teljességhez, aztán nyugodtan továbbfigyeltek, énekeltek a szertartáson.

Kocsis Fülöp atya a vecsernye végén épp a szolgálattételről beszélt. Felidézte a jelenetet, amikor Jézus megmosta tanítványai lábát. Nehezen befogadható ez az alázatos momentum, s talán a Damján Táborban az önkéntesek kapcsán is az a legbámulatraméltóbb egy kívülálló számára, ahogyan 18-20 éves ifjak teljes természetességgel látnak el, zuhanyoztatnak le, tesznek olykor tisztába egy akár velük egykorút.

Nincs „mert” a szeretlek után

Czirják János Tamás főszervező azt mondja, ügyelnek arra, hogy a tíz segítőből, tíz táborozóból álló csapatokba tapasztalt, sokadik tábort megélt önkéntesekhez tegyenek néhány újoncot. Ő maga is csak a harmadik évben került olyan helyzetbe, amelyben jelentősebb fizikai ellátást igénylő sérült társra vigyázott. Bár vannak terhes pillanatok és szombat estére nagyon elfárad a test, de a lélek olyasféle töltődést kap, amelyet máshol nem. „Gátlástalan szeretet és annak protokollok nélküli kifejezése az, amit adnak nekünk a táborozók. A hétköznapokban is sokszor eszembe jutnak itt megélt pillanatok, például, hogy odajön hozzám valaki, akit először látok és azt mondja, szeret. Vagy ahogyan az egykori kis srác, aki gyakran ült a nyakamban, most 13 évesen a találkozásunkkor megölelt és nyújtózott fel újra, de már szólnom kellett, hogy megnőtt ehhez. Nagy élmény még itt az, hogy mindenki el van fogadva. Nem számít annyira a külső, mint más társasági eseményeken, az, hogy be van-e lőve a haj, sokat játszunk, összekoszoljuk magunkat a gyerekekkel, de nem erre fókuszálunk. Senki sincs kiközösítve.”

János papnövendékként hét éve jött először a táborba. Sosem volt korábban kapcsolata fogyatékos emberrel és szerette volna kipróbálni, hogy hogyan viszonyul hozzájuk. Tenni akart az ellen, hogy elsiessen a sérültek mellett az utcán, mert nem tudja, hogyan kell viselkedni a közelükben. Most azt üzeni a hasonlókon merengőknek, érzékenyülni vágyóknak: a szellemi sérült nem fél tőlünk, és nem várja el, hogy a társadalomban megszokott közeledési szabályokat betartsuk, ő sem teszi. Ha ránk mosolyog, megölel, csupán azért teszi, mert épp örömet akar szerezni, semmi mást nem vár, mint viszonzást.

A nyíracsádi fiatal említett egy fontos tapasztalást a tábori részvételeiből: Erősíti a hitet, ha egy fogyatékosban meg tudjuk látni Isten teremtésének csodáját. Ők értékes emberek, mint mi, csak máshol van a kvalitásuk. Nem tudnak megtanulni kocsit vezetni, de rádöbbentenek olykor, hogy valami nem úgy van, ahogyan én az agyammal jónak gondoltam. Mivel biztonságot ad nekik a rutin, a szabályok betartásában is ugyanilyen ügyesek. Amikor egy sérült figyelmeztet, „hé, nem beszélünk csúnyán”, olyankor nem lehet nem arra gondolni, hogy ki is a tökéletes.

A szeme nem jó, a látása igen

Érdeklődtem a sérültek vallási életéről is:

A hitünk szerint, minden emberben van Isten iránti vágy. Szerintem mindenki hisz valamiben, ha más nem, akkor magát teszi az Úr helyére. Persze nem mindig ülnek végig minden szertartást, elvesztik olykor az érdeklődésüket, de amikor figyelnek, valahogy sokkal áhítatosabban teszik, átadják magukat egészen.”

Szavait később Finta Mátyás támasztja alá:

Járunk templomba, imádkozunk, énekelünk és ez mind jó. Szoktam kérni, hogy segítsen meg a jó Isten és megsegít.”

A szellemi és látássérült, tolószékes újfehértói fiatal negyedszer jár a táborban, úgy fogalmazott, a barátok és a szeretet vonzza ide. Mesélt arról, hogy voltak itt tűzzsonglőrök és koncertek, szereti a zenét, sokat beszélget a kispapokkal.

Míg tőle ellépdelek, s hallgatom a vecsernyén a közös éneklést, vagy annak induló hangfoszlányokat, figyelem a pusztán a cselekedet öröméért való simogatásokat, csodálom az önkéntesek figyelmét; arra gondolok, hogy 12 perces diskurzusunk alatt kétszer igényelték a főszervező segítségét. Előbb a vacsorával kapcsolatban egyeztettek vele, majd azt kívánták tudni, hol találnak néhány zsömlét korábban, mint a közös étkezéskezdés. Egy gyerek kissé rosszul lett a szertartás alatt, a szobájába vitték lepihenni, hűsölni, így oda szeretnék neki vinni az ételt, mielőtt elszundítana. Sokféle allergiája van, így neki az őt kísérő készített oda felvágottat. Megérzem mennyiféle helyzetben kell helytállni a szervezőknek azért, hogy a vidám, együtt énekelő kép, amelyet én a kempingbe lépve látok és a táborozók megélnek, megszülessen. Megérzem mekkora teher lehet.

Itt lett felnőtt

Ahogyan segítőnek lenni sem könnyű, de szavakkal alig átadható élmény. A 11 éves Down-kóros Fanni öleléséből hívom el Körmendi Pétert, hogy mégis megpróbálja. A budapesti fiú találkozásunk másnapján ünnepelte a 18. születésnapját. Gyalogos­zarándoklaton hallott először erről a lehetőségről, majd jelentkezett és a személyes beszélgetés után be is válogatták. Mint mondta, a nulladik napon felkészítették őket: megismerkedtek egymással, megtanulták a játékokat, átvették a tilos szavakat – fogyatékos, süket, tolókocsis –, és egészségügyi információkat kaptak arról, mi a teendő, ha valaki rosszul lesz. Péter számára nem idegen a segítségre szorulók közelsége, a húga sajátos nevelési igényű, az ismeretségi körében van downos fiú, akire vigyázott már, és az egyik görög katolikus atyának is besegít.

Egy beteg ismerősét, heti egyszer suli után meglátogatom, ő kerekesszékes, bevásárolok neki, kitakarítok nála, beszélgetünk.”

A közszolgálati egyetemre, tűzoltó szakra készülő ifjú úgy magyarázza a legtöbb kortársától eltérő szabadidőtöltést:

Ez nevelési kérdés nálunk. Úgy tapasztalom, sokan nem kapták meg azokat az elveket, amiket én. Katonai hagyományőrző is vagyok, tartalékos katonaként, a szülői házon túl, ott is sok mindent megtanítanak.”

Orvosi könyvtáros anyukájától és a vízműveknél karbantartó apukájától a két legfontosabb útravaló a szeretet és az odafigyelés. Így zárja válaszát:

Nagyon feltöltődöm itt, hatalmas lelkű gyerekekkel vagyok körbevéve. Legalább nem a szobámban heverek a gép előtt, hanem kikapcsolok és más nyarát is szebbé teszem.”

- Megyesi-Horváth Borbála -