A Csokonai Színház színpadát is elérte a teljes érzelmi gátszakadás

Debrecen - Mély, az egész életünkre kiható döntéshelyzetekbe vonja bele a nézőt a Káva előadása.

A Káva Kulturális Műhely, amely – a társulat profilját tükröző alcíméhez, a Résztvevő Színházához méltó és hű módon – gyermekeket, fiatalokat és felnőtteket is bevon az előadásaiba, nem ismeretlen Debrecenben sem. A kortárs magyar drámát népszerűsítő XI. DESZKA Fesztiválon a Lady Lear című darabjuk kapcsán, amely a beteg és idős édesanyához fűződő különböző családi viszonyokat taglalta, már szembesülhettünk a formáció küldetésével:

A mi színházunk egy olyan fórum, ahol a munkában, játékban részt vevők (színészek, dramaturgok, nézők, kutatók, drámatanárok, rendezők, társalkotók) azt kutatják, hogy mit jelent embernek lenni a jelen társadalmában.”

S hogy mit jelent – tehetjük mindehhez hozzá a 3050 gramm című, már három éve nagy sikerrel játszott, s most a Csokonai Színházban is bemutatott produkciójukat látva – embernek maradni. Emberként – igazi férfiként és valódi nőként – viselkedni egy olyan szituációban, amely szinte minden fiatal vagy már kevésbé fiatal felnőttet érint, azaz a gyermekvállalás és gyermeknevelés nehézségeivel való szembesüléskor.

Már a cím is zseniális

A 3050 gramm cím épp ezért rendkívül találó: hisz rávilágít, hogy a világra jött gyermek 3-4-5 kilogrammja, tehát viszonylag pici súlya valójában milyen súlyos élethelyzetet képes teremteni egy pár életében, akik addig – jó esetben – egymásnak és egymásért éltek, mindenféle „zavaró” tényező nélkül. Szoptatás, éjszakai felkelések, kialvatlanság, gyereksírás, s az új jövevény miatt megnövekedett kiadások gondjától mentesen. A darab kezdetén Adél, a pici már hét hónapos, tehát már élt annyit, s már okozott ahhoz rengeteg álmatlan éjszakát, már borította fel annyira a szülők addigi életvitelét, hogy a konfliktusok sűrűjébe csöppenhessünk. Amit a Káva színművészei eredeti ötlettel biztosítanak is a számunkra: a gyermek apja, Andris (Kálócz László) és anyja, Zsófi a folyosón várakozó nézők közé kirohanva ordítoznak egymással, s épp ott tartanak, hogy Zsófi el akar költözni az édesanyjához a csöppséggel együtt.

Retrospektív kérdésfelvetések

Mi, nézők tehát, a veszekedés után a lakásnak berendezett térben helyet foglalva – elvileg – a megromlott viszony utolsó fázisába csöppenünk bele. De hogy konkrétan is felfogjuk az eddig történteket, a színészek retrospektíve, azaz a történetben visszafelé haladva világítanak rá arra, hogy miért is jutottak el odáig, hogy Zsófi ott akarja hagyni egyedül, a gyerek nélkül a lakásukban a férjét. Pontosabban – s ez ismét a Káva produkció lényegéhez tartozik – nem rávilágítanak, hanem a nézőket bevonva, velük együtt kérdeznek rá arra, hogy miért történhetett meg ezzel a fiatal párral mindaz, ami megtörtént. A válaszadás helyett jóval fontosabb kérdésfelvetés mint módszer már a különleges szereposztás kapcsán is tetten érhető: az Andrist megtestesítő színész mellett ugyanis végig nem egy, hanem két színésznőt látunk, akik egyaránt Zsófit, a feleséget alakítják (Milák Melinda, Patonay Anita). Mégpedig azért, hogy a súlyos döntések, élethelyzetek, konfliktusok közepette az anyát és feleséget játszó két fiatal művész a kérdésekre adott, egymástól eltérő reakcióival, gesztusaival, mimikájával és viselkedésével alternatívákat mutasson fel: így is lehet, s úgy is lehet. El is lehet költözni egy ennyire megromlott viszony esetén, de maradni is lehet, kitartani is lehet: meg lehet próbálni mindent helyrehozni.

Nincsenek egyedül

A kommunikációs, érzelmi, szexuális és anyagi válságba került fiatal pár lehetséges válaszai mellett megjelennek külső „észosztók” is. Olyan barátok, akik meg akarják mondani nekik a „tutit”, vagy azért, mert – legalábbis a kirakat szintjén – tökéletes, háromgyermekes házasságban élnek, mint Andris főnöke, Zsolt (Gyombolai Gábor), és annak felesége, Gitta (Romankovics Edit), vagy pedig azért, mert – mint Andris gyerekkori barátja (Kardos János) – élvezi a függetlenséget, s elhamarkodott döntésnek tart mindenféle gyermekvállalást. A Káva tehát a produkciót meg- megállítva nemcsak jól irányzott kérdéseket, például a Hol rontottuk el? kérdését teszi fel a nézőknek, hanem típusokat, könnyedén felismerhető karaktereket is elénk tár, olyan embereket szólaltat meg, akiket mi is jól ismerünk a családunkból és a környezetünkből. S az szintén rendkívül tanulságos, hogy mindenki csak a saját „szemüvegén keresztül” képes nézni azt a gátszakadást, amely Zsófi szülése, azaz tényleges, fizikai gátmetszése után képletesen, érzelmi, lelki szinten is megtörténik a fiatal pár életében. Mindenki csak a saját verzióját hajtja, s ezzel persze egyáltalán nem segít a fiatal párnak. Sőt, még inkább elbizonytalanítja őket.

Kíváncsiak a mi véleményünkre

Az „észosztók” meddőnek tűnő tanácsadása után a produkció átmegy „csoportos foglalkozásba”, ahol mi, nézők mondhatjuk el a színészek irányítása mellett a látottakról a véleményünket, mi fogalmazhatunk meg olyan kérdéseket, amit Andris és Zsófi elfelejtettek egymás felé feltenni, s amely kérdésfeltevések hiánya nyugodtan elvezethetett a kialakult helyzethez. S ezeket a kérdéseket a nézők a produkció legvégén – a játékba is bevonódva – már a színpadon is megkérdezhetik. A kérdések azonban ekkor is „csak” kérdések maradnak. Ránk erőltetett válaszok itt nem léteznek. Ezekkel a „csak” kérdésekkel viszont – látva a 3050 grammot, vagy bármely más kávás előadást – még jó ideig „elbíbelődik” a néző a színházból hazatérte után is. A látottak és hallottak ugyanis – mert húsba vágóak – nem hagynak nyugodni bennünket. Nem egy perc alatt felejtős, „gagyi” szinten tárgyalt problémákat vet fel a Káva, hanem rendkívül profi módon, a hiteles színészi játék mellett mély, az egész életünkre kiható döntéshelyzetekbe vonja bele a nézőt. Ezért osztom teljes mértékben Ascher Tamás rendezőnek a Káva Kulturális Műhelyről megfogalmazott véleményét: „Az ilyen műhelyek életben tartása létkérdés a tömegkultúra által legázolt nemzetünknek.”

- Gyürky Katalin -

Az alkotók