Szótlanul sétál a faluban a bűntudat

Debrecen - A második világháború és a Kádár-korszak a történelem része, de a kettő közötti idő kibeszéletlen.

Ahol a lelkiismeret egyszer felbukkan, ott megindul a föld, amibe korábban ügyesen lenyomkodták elő-előtűnő részleteit. És nyeli-nyeli el az egykor taposókat szótlanul. Így történik az 1945 című filmben is, amelyet április 20-án mutattak be az Apolló Moziban. A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon és a Miamiban rendezett 20. Zsidó Filmfesztiválon is közönségdíjjal elismert film két szereplőjének Angelus Ivánnak és Nagy Marcellnek nem igen kellett sokat bajlódni a szövegtanulással. Jó, ha öt mondat elhagyja kettőjük száját együttvéve a 91 perces magyar dráma alatt, de jelenlétük olyan erős, – előbbinek egyébként is kivételes a tekintete – hogy feszültséget teremtenek és tartanak fent nem csak a közös titkokra építkező faluban, hanem a nézőben is az egész vetítés alatt.

Visszajöttek

A történet szerint a második világháborút követően lakodalomra készülnek egy faluban. A kétarcú jegyző fia házasodik egy lánnyal, aki nemrég még más menyasszonya volt. A drogéria-tulajdonos jegyző – mint mindent – ezt is elintézte. Ebbéli képességéért kedvelik (?), veregetik vállon, s tartanak tőle a közösségben. Csak a felesége nem képes felülkerekedni a megvetésén még látszólag sem felülkerekedni. A menyegző napján két zsidó két ládával érkezik a településre. A papírok szerint illatszert hoztak. Szállítmányukat szekérre teszik, a kocsis óvatosságra kérik, maguk pedig gyalogosan vonulnak utána. Utólag végiggondolva a bajt épp az okozhatja, hogy az állomásfőnök ráparancsol a fuvarozóra, nyújtsa hosszúra az utat, míg ő a jegyzőhöz siet a hírrel: visszajöttek a zsidók. Így aztán a két lábon járó lelkiismeret-furdalások besétálják az egész falut. Aki megpillantja őket pedig elkezdi számba venni, mit és milyen papírokkal, elsimításokkal szerzett az elhurcolt szomszédok, barátok itt maradt tulajdonából. Ahogyan a viszonyrendszerekben, úgy a láda tartalmát illetően: semmi sem az, aminek elsőre látszik. Katarzissal, tisztító tűzzel zárul a film. A látogatók sokat visznek magukkal, ahogyan a vászon előtt süppedők is.

A kezdetben talán kissé vontatottan induló film hangulata, a végkifejlet, a remek színészi játékok, az erős élmény akkor is jó ideig kísérte volna a nézőket, ha mindenki feláll és csendben hazamegy, ám a debreceni artmoziban messzire vezető diskurzus indult. A mű Szántó T. Gábor kötetének címadó elbeszéléséből készült. Rendezője a nagy sikerű Moszkva tér című kultuszfilmet is vászonra álmodó Török Ferenc. Kettejükkel Heller Zsolt esszéista, folkesztéta beszélgetett a dísz­bemutatón.

A több helyszínen, de jórészt a szentendrei skanzenben hat hét alatt forgatott film terve tíz évig érlelődött. A valóságban négy órányi történés összefoglalójában szerettek volna több szempontot, léthelyzetet megmutatni, – ami a karakterek kidolgozásával jól sikerült – egy olyan korszakból, amelyben mindenki tud mindent, de senki sem beszél. Kiderült dokumentumértékű a játékfilm: családi fotók, korabeli hírek, történetek, zsidó szokások után kutakodtak az alkotók, mire összeálltak a dísz­let apró részletei.

Nincs kire fogni

Az író úgy fogalmazott: a vészkorszakról számos film készült, annak a tudásanyaga beépült a közgondolkodásba, de az 1945 utáni erkölcsi konfliktusokkal nem néztünk szembe. Száz okból kerülhetett ilyen helyzetbe egy teleülés. Kibombázottak, menekültek költöztek be más lakásába, az állam diszkrimináló törvényeket hozott: a deportáltak javait részint szétosztotta kedvezményes árveréseken, részint a csendőröknek juttatott; végtelenül kínos erkölcsi helyzetbe hozta a lakosságot, s ezzel szembesülni talán még nehezebb, mint a világháború direkt élményanyagával. Utóbbit ki ki lehet tolni. Azt lehet rá mondani, hogy a nácik jöttek, megszálltak minket, elvitték a zsidókat. Erről viszont nem lehet azt állítani, hogy mások tették. Évtizedes ideológiai előkészítés után, ekkorra át volt itatva a társadalom egyfajta hierarchikus tudattal. Törvények mondták ki, hogy ők alábbvalók, mint mi.

„Mintha rólunk szólna”

Szántó T. Gábor elárulta, a saját családtörténetét dolgozta fel a filmalapul szolgáló novellában. S mint arra fény derült, nem csak a sajátját, hanem egy a nézők soraiban ülő ötven év körüli férfi családjáét is.

„A lányom hatására kutatni kezdtem a soha nem ismert nagyszüleim nyomát. Korabeli dokumentumokból megtudtam hol éltek és azt, hogy a deportálás előtti estén a helyi csendőr bekopogtatott nagyszüleim ablakán, kérve, dugják el a gyereket, mert másnap értük jönnek. El is rejtették – ahogyan a vásznon – de mások feladták. A kisközségben, ahol egykor éltek, találkoztam ezekkel a karakterekkel, akiket a filmben láttam. Beszélgettem melegszívű idősekkel, akiknek még volt emlékük, épp, ahogyan a filmben, ott álltunk a felhúzós függönyös ablak mögött, kitekintettünk a deportálás egykori helyszínére. Fényképeket hoztak, gyerekkori közös élményekről és sok másról mesélték, olykor egymásnak ellentmondva. Ott létem harmadik estéjén, már-már giccses körülmények között, egy néni udvarán ültünk műanyag székeken nyolcan-tízen, egészen összebarátkoztunk, feloldódott a hangulat és én megkérdeztem, hogy ki volt a csendőr akkor, amikor elvitték az őseimet. Meg akartam köszönni a leszármazottainak a jó szándékát. Megfagyott a levegő, ott volt a téesz-elnök felesége, a pártelnök neje, a csendőr rokona. Minden illetékes jelen volt, és nem mertek mondani erről a hetven évvel ezelőtti történetről egy szót sem. Ebben a községben a református lelkész kezdeményezésére emléket akartak állítani a faluból elhurcoltaknak. Már tárgyaltunk az emlékmű formájáról, amikor egy idős férfi jelentkezett, hogy megmutat néhány zsidó „sírhelyet”, kőhalmot. A lányommal két héttel korábban már voltunk ott, információkat keresgettünk, négy-öt sírkövet fotóztam le, próbáltam nagyítani a feliratokra. Amikor idős kísérőnkkel ellátogattunk oda, már eltűntek a sírkövek.”

Egy másik néző a filmvégi tisztító tűz kapcsán érdeklődött, hogyan képzel el Török Ferenc egy kollektív megtisztulást.

„Azért is fontos a művészet, mert hordozza a katarzis lehetőségét, amit a magánéletünkben nem lehet megélni. Nem tudunk kollektíven katartálni. A társadalomban számomra már az is katartikus, hogy megindul egy párbeszéd, ami Németországban már a hatvanas években elkezdődött oktatási programokban, szembesítésekkel. Itthon pedig különböző okokból nem. Az, hogy ez a film elkészült, nekünk elegendő. A közönségre van bízva, hogy mit kezd vele. Illetve a történelemtanárokra.”

- Megyesi-Horváth Borbála -

Alkotók

Szereplők:

Operatőr: Ragályi Elemér

Zene: Szemző Tibor

Producer:

Vágó: Barsi Béla