2017.03.28. 18:23

Sorskovácsolásukról meséltek a műben

Debrecen - Kőszínházat elhagyó szabadúszó, független és bábos hallgató: reformokért küzdenek azzal, amihez a leginkább értenek.

Aki valaha beszélgetett már színésszel a diákéveiről, annak van egy misztikus képe a Színház- és Filmművészeti Egyetemen zajló, a falak napsütötte oldaláról betekintgetők számára csaknem érthetetlen, finom nyelven folyó munkáról. Egyre többeknek van szerencséje szót váltani színésszel, mert – ahogyan azt a „Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk” című előadásban kifejtik – sok képződik belőlük hazánkban. Köztudott, hogy a színművészeti egyes szakjain az ötven–hatvanszoros túljelentkezés az átlagos, és több rosta után nyolc-tizenkét arra érdemeset választ ki az adott osztályfőnök-páros. Bár ez elképesztően csekélynek tűnik, a Deszka Fesztiválon hétfőn látott darabot nézve, elhiszem, hogy sok végzős úgy érzi, hogy ugyanabban a foltos cipőben jár, mint a bármelyik más felsőoktatási intézményből kilépő fiatalok nagy része: ingoványos a talaj, bizonytalan a jövő.

Hiába a jelzés

Ötven évvel ezelőtt, jóval nagyobb kiváltság volt e hivatást gyakorolni – állapítja meg az öt fiatal szereplő, akik a kezdőjelenetekben egy híres 1969-es vizsgát idéztek fel.

Fotó: Badinszky-Tolvaj Annus

Békés András igyekezett a nyugaton már megerősödött innovatív színházi gondolkodásból legalább egy szellőcskét hozni az Isten veled, Édes Piroskám! zenés est fémjelezte hazai kulturális állóvízbe. Osztályával előadta a Peter Handke Közönséggyalázás mintájára készített művet. Néhányan felháborodtak, távoztak a vizsgáról, de valódi visszhangja nem volt az eseménynek. A legfontosabb maradt el: a diskurzus. Lezárták, mintha sosem lett volna ez a jelzőeset.

Négyes. Mehet.

Épp úgy, ahogyan az egyik szereplő, Rétfalvi Tamás üzenetértékű szakdolgozatát. A Katona József Színházat negyedik évad után, frissen elhagyó 31 éves színész egyre nehezebben viselte a színműs éveket végigkísérő csoportszerep megkeményedő falait. Mivel a kis létszámú osztály rengeteg időt tölt együtt, napi 12 órákat dolgoznak közösen, kialakul egy természetes hierarchia; a tagok tudják, ki mire képes, alkalmas. Ez rendben lenne, de e karakterskatulyák bélyegüket nyomják a művekbeli szereposztásra is a tanárok részéről. A csoportpszichológiáról, s a hallgatói évek alatt tapasztalt hiányosságokról, a negatív élményekről írta diplomamunkáját nagy hévvel, őszinteséggel, energiabefektetéssel Tamás. Sokat várt tőle. Fél órát tanácskoztak róla az államvizsgáján a bírálók. Egymás között. Majd behívták az alkotót, és alig négy perc után, négyes érdemjeggyel küldték ki. Fájlalja, hogy kihagyták a beszélgetésből, de ezzel az előadással újra és újra „kopogtat” a Junior Príma díjas színész.

Öt hónap: pocséklás

Van mire felhívni a figyelmet: mint megtudjuk számos beígért kurzus kimaradt, egyszerűen nem vagy nem elégszer jött el rá a tanár, rendező. A legszélsőségesebb esetről Horváth Márk mesélt: Mohácsi János öt hónapon át hitegette a csapatot, hogy lesz ebből vizsgaelőadás, de csak néhány részlet készült el. Elhangzik, hogy az önköltségesek 580 ezer forintot fizettek ezért a nem túl eredményes félévért is. Szimpatikus, hogy Márk jelezte Mohácsinak, használni fogja a történetet egy színműben. A Jászai Mari-díjas magyar rendező így felelt: „Ne kímélj se Istent, se embert!” Számos ismert név elhangzik még. A játszók beszéltek arról, hogy az osztályfőnök személye mennyire jelentős: nem csak azért, mert képvisel(het)i, kísér(het)i a diákot, példát mutat(hat) szemléletben, a munkában való hozzáállásban, hanem mert a végén személyétől függhet, hogy hol kezdi pályáját az ifjú színész.

A mű innovatív, bátor ötlet pláne annak tudatában, hogy az alkotókból hárman ma is az intézményben tanulnak. Párbeszédre, önvizsgálatra hívás és nem tiszteletlenség, érezhető belőle, hogy fontos, sokat adó éveket töltöttek az iskolában a játszók, de szükség van reformokra. Kelemen Kristóf, rendező jó kérdéseket tett föl: a színész pénzszerzési módszereivel, a marketingeszközeivel, jövőtől való félelmeivel, a lázadással kapcsolatban. A válaszok nagyon egyéniek, amelyekből kiderül, hogy az előttünk állók mind különleges, nagyszerű emberek. Olyanok, amilyennek egy színészi hivatást választót elképzelünk.

- Megyesi-Horváth Borbála -

Feszesebben

Jó belesni a színműre, megismerni a jövő kultúraformálói, a fiatal értelmiség gondoltait, törtetését, kételyeit, de bicsaklik itt-ott az előadás. A száz percesre ígért darab, közel két órásra nyúlt. Egy „szívtelenebb” rendező vagy dramaturg 1 óra 15 percre vagy legfeljebb másfél órásra szikézhette volna, s ezzel elkerülhető lett volna, hogy a néző időnként kívülállónak, egy önterápia el-elkalandozó figyelmű szemlélőjének, panaszsor hallgatójának érezze magát. A dalok erőltetettek voltak, egyedül a Tamás alkotta zenének volt némi hangulatadó helye.