Támogatott, tiltott, tűrt

Debrecen - Rendezői cél, hogy a legfelszabadultabb kacagás közben szoruljon el a néző torka a sírástól. Interjú Pinczés István rendezővel.

David Pownall Mesterkurzus című darabjában Sztálin, a nagy Szovjetunió teljhatalmú ura Zsdánov kultúrkomisszárral berendelteti a Kremlbe az idős Prokofjevet és az ifjú Sosztakovicsot. A Nyugatot járt világhírű komponistával és az ambiciózus ifjú zsenivel Minden Dolgozók Barátjának ördögi tervei vannak: megteremteni a nem létező szocialista realista zenét. Pownall népszerű darabját számos korábbi debreceni színházi siker (Ibusár, Imoga, Márton partjelző fázik, [kamera.man], A Gézagyerek) rendezője, Pinczés István állítja színpadra.

Többet készültem erre az előadásra, mintha másutt rendezném

Pinczés István

A Mesterkurzust huszonhét évvel ezelőtt, mikor főrendezőként dolgoztál a Csokonai Színházban, Dobák Lívia dramaturg segítségével már színpadra állítottad. Elég nagy az időbeni távlat, de gondolom, valamelyest emlékszel az akkori előadásra, illetve látod a különbséget: másfajta elképzelésekkel, rendezői koncepcióval nyúlsz-e most a szöveghez?

Pinczés István: Korábban nagyon realista megoldásokban gondolkodtunk, most viszont kevésbé hagyományos színházi formanyelven, erőteljesebb rendezői szemlélettel, más színészi játékmodorral szólalunk majd meg. Indokolt esetben nagyon eltolódunk a szürreália felé, hisz az a hat-hét katona, akik kiszolgálják Sztálint és különböző akciókat bonyolítanak le, más-más formában, allegorikus figurák képében is megjelennek. A darab stílusa így inkább tart rokonságot az örkényi társadalmi abszurddal, ahol valóságos, hihető helyzetekben a művész és a hatalom abnormális viszonya sokkal inkább előtérbe kerül, mint a sterilebb, nyugati típusú abszurd darabokban. Négy kitűnő színészi alakítással és hat táncos színes kavalkádjával egy örkényi értelemben szórakoztató, de elgondolkodtató előadás felé próbálom a Csokonai Színház ekhós szekerét tolni, hogy a legfelszabadultabb kacagás közben szoruljon el a néző torka a sírástól.

A megalázás, megaláztatás darabjának nevezted a Mesterkurzust az olvasópróbán. A második világháború után három évvel, 1948-ban játszódik, abban az időszakban, amikor a szocialista-kommunista országokban a kulturális élet komoly, gyakran áldozatokkal járó „megtisztítása” zajlott…

Pinczés István: A sztálini, de Zsdánov által meghirdetett doktrína uralkodott, miszerint csak a pártos irodalmat, képzőművészetet, filmművészetet szabad támogatni. A fizikai megsemmisítés, az egzisztenciális ellehetetlenítés, a szilenciumra helyezés, a bebörtönzés, a száműzetés és a kínzás, mint a megtöretés módszerei még a hatvanas években sem tűntek el, Magyarországon sem. Tudjuk, hogy egyes írók, költők művei nem jelenhettek meg. Tudjuk azt is, hogy volt egy vékony tartomány a támogatott és a tiltott művek mellett, ez volt a tűrt kategória. 1945-46-ban először az orosz irodalmat − ahogy ők hívták − „tisztították” meg, egy évvel később a képzőművészetet. Az irodalomban, amelynek az eszköze a nyelv, könnyű volt fülön csípni, hogy valami pártos-e vagy sem.

A zene nehezebben kontrollálható terület volt, a doktrínák megfogalmazása is akadályokba ütközött, így nem véletlen, hogy a darabban is két zeneszerzőzsenit szerepeltet a szerző. Miért volt problémás a zene felügyelete?

Pinczés István: ’48-ban volt a Zeneművészeti Szövetség Kongresszusa a Szovjetunióban, és meg kellett volna határozni a pártos zene törvényszerűségeit. Prokofjev meg is kérdezi a darabban, hogy honnan tudja a zeneszerző, hogy amikor ösztönösen megjelenik egy dallam az agyában, az teszik-e majd a népnek vagy sem?

Igaz az a történet, hogy Sztálin valóban meg szerette volna komponáltatni az új himnuszt, és ez készítette írásra Pownallt?

Pinczés István: A darabnak az a magva, de nem teljesen ez történt. Nyílt pályázatot hirdettek az új himnusz megírására Sztálin elvtárs vezetésével és Zsdánov tanácsára. Sosztakovics és Hacsaturján nyertek. Az volt a baj, hogy azonos pontszámmal, s mivel senki sem merte vállalni a felelősséget, Sztálin elé került az ügy, döntse el, hogy végül is ki írja meg a himnuszt. A Nép Tanítója úgy határozott, hogy alkossák meg ketten. Be is mentek egy kocsmába, és aki a rövidebb gyufaszálat húzta, az írta a refrént, aki a hosszabbat, az a verzét. Így készült el az új szovjet himnusz, de nem ez győzött, mert a nyílt demokratikus szavazás mellőzésével időközben Sztálinhoz beprote­zsáltak egy fiatal zeneszerzőt, Alekszandrovot, s az ő verzióját fogadták el. Az angol író, Pownall egyszer Moszkvába utazott repülőgéppel, és a mellette ülő zenetörténész elmondta neki ezt az esetet. Valójában ez adta az inspirációt, hogy ha nem is a himnusz, hanem a szocialista realista zene megszületésének történetét egy ilyen Walpurgisz-éji, a Kremlben éjfélkor induló szeánsz vagy inkább kihallgatás keretein belül megírja.

A színmű egy pontján mégis az ész diadalmaskodik, hisz Sztálin rájön, hogy képtelenség megírni azt a zenét, ami vágyálma volt.

Pinczés István: Sztálin valójában ezt nem realizálja, hisz ekkor már nagyon részeg, Zsdánovnak pedig nincs akkora hatalma, hogy Sztálin feje fölött kivégeztesse őket. Prokofjev elfogadna egy olyan kompromisszumot, mely szerint bizonyos kötelező penzumokat ők megírnának, annak fejében, hogy kapjanak kottapapírt és adják ki a saját szimfóniáikat is. Sosztakovics egy kicsit erőteljesebben, kevésbé taktikusan, de félreérthetetlenül kiáll a művészi szabadság mellett.

Tizennégy év után jöttél újra rendezőként a színházba…

Pinczés István: A tavalyi évadra is hívott Gemza Péter, de fizikailag nem voltam még elég erős ahhoz, hogy részt tudjak venni egy próbafolyamatban. Jó érzés volt ide jönni, mert a régi kollégák, a kellékestől kezdve a portáson keresztül a díszítők, a műhelyben dolgozók, mindenki ismer, az egykori sikerekre emlékeztet. Többet készültem erre az előadásra, mintha másutt rendezném. Szeretném, ha azt mondaná a közönség, ezt a darabot érdemes volt megnézni.

- Vajland Judit -