Pocsolyába lépett, de már „szárad’’

Debrecen - Az ismert debreceni blueszenész, Boros György lassan kimászik a stroke ásta gödörből, visszatérésre készül.

Annak idején a cívisváros egyik legnépszerűbb, legismertebb zenésze volt egészen a kétezres évek végéig Boros Gyuri. Amikor 2010-ben agyvérzést kapott, barátai segélykoncertet szerveztek a megsegítésére, amelyen fellépett többek között Földes László, Somló Tamás vagy Takáts Tamás. Az utóbbi zenész által sikerre vitt, "Pocsolyába léptem” című sláger szerzője 25 évig dolgozott a színházban; statisztált, Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok teljes zenei szerzője volt, írt négy gyerek-, illetve ifjúsági darabot, emellett rendezett és játszott is. No, és persze ki ne feledjük: a gitáros oszlopa volt az Ölveti Blues Band-nek.

Mikor és hogyan érintett meg a zene?

Boros György: 1980-ban, amikor 15 éves voltam kaptam egy Chuck Berry-lemezt Till Lajostól. Neki voltak ötvenhatban kivándorolt ismerősei Franciaországban, és tőlük származott az album. Nagyon megtetszett Berry lepkealakú Gibson gitárja. A lemezen a Johnny B. Good volt az első szám, az egyből megtetszett, de a többi klasszikus sláger, mint a Memphis Tennessee vagy a Roll Over Beethoven is nagy hatással voltak rám. Rögtön „megfeküdtem”, azt mondtam, egy zene van, a rock and roll, és egy előadó, Chuck Berry. Aztán Jéger Tamás, „szintén zenész”, barátom lett, olyanok lettünk, mint Jagger és Richard. Akiket még nagyon szerettem, azok Muddy Waters, Fred McDowell vagy a Sonny Terry-Brownie McGhee duó. Tamás mondta azt először, hogy biztosan van valamilyen affinitásom a zenéhez, vagy talán már létezik is zenekarom. Volt, az STB. Ezzel a bandával muzsikáltunk 80-81’ körül a Tóth Árpád Gimnáziumban, ott próbált a Color is, míg az Osiris a Péchyben nyomta, az Android pedig a vegyipariban. Anno dolgoztam az esti gimi mellett a Centrum áruházban, arról emígy szólt egy szöveg: „egy francos áruházban dolgozom, mindennap az ebédet hordozom”, ez eléggé nagy sláger volt. De volt ilyen is: „Hagyjál békén korán kelek, dolgozni megyek egy gyárba. Fáradt leszek, ha veled leszek feküdj a másik ágyra.” Egészen korán kezdtem írni álmokat, amit megtanultam, azt rögtön felhasználtam. Egész szép rajongótáborunk lett, a csajok nagyon bírták Jéger Tamást. Ő 1984-ben elment Torontóba és azóta haza sem jött, talán majd idén tavasszal. A dobosunk is szabad madár lett később, azóta svájci és osztrák állampolgár. Ezt követően megismerkedtem Ölveti Lacival, ő iskolatársa volt Méhesi Zolinak, és együtt megcsináltuk a Boros-Méhesi Duót. Akkor már bluest játszottunk.

Miként alakult meg az Ölveti Blues Band?

Boros György: Az későbbre datálható. A Boros-Méhesi Duóval mindenáron ki akartunk jutni Nyugatra. Először Németországba sikerült kimennünk, Lübeckbe. Korábban Méhesi Zoli át akart menni Svédországba, de visszadobták Lübeckbe, másfél év után találkoztam újra vele és Ölvetivel, addig ugyanis én határőr voltam. Németországban sok újságcikk jelent meg rólunk, zenéltünk az utcán és a pubokban. A németek nagyon szerették ezt a fajta zenét, Ölvetinek az iszonyatos néger hangja, Méhesi szájharmonikázása és a gitárjátékom bejött nekik. Odakint megizmosodtunk, majd átmentünk Hollandiába, ahol nem tűnt kizártnak, hogy befutunk. Akkor volt kint a „Stranger than paradise” korszak, a Tom Waits-zenével, amelyben John Lurie, amerikai szaxofonos és egy magyar lány, Bálint Eszter játszotta a főszerepet. Ebben a moziban a főszereplők az ötvenes években kivándoroltak Floridába, ezt a fílinget társították velünk a hollandok. Azt mondták ránk, hogy „Stranger than paradise”. Elhívtak bennünket egy holland rádióműsorba, ahol élőben adtunk interjút és zenéltünk. Ölveti Laci hozta a formáját, és amikor mondták neki, hogy olyan hangja van, mint Tom Waitsnek, Laci azt felelte, hogy „le van sza.va Tom Waits, én sokkal jobb vagyok nála”. De nagyjából így is éltük meg, vagyis nem volt művi a dolog.

Fotó: Molnár Péter

Mikor és miért tértetek haza Hollandiából?

Boros György: Végül a nagy áttörés nem jött össze. Pedig azt hittük sokáig, hogy már befutottunk. Képzeld el, a youtube-on egy ismerősünk talált egy videót, David Bowie 1989-es amszterdami koncertjének a dokumentumfilmjét, amelyen életképeket mutattak be a városról. Néhány jelenetben mi is látszunk, amint éppen játszunk az utcán. Aztán itthon jött a rendszerváltás, s gondoltuk, nézzünk már haza!

Ugye az ÖBB aranykora a kilencvenes évekre tehető?

Boros György: Úgy nézett ki, hogy itthon is működni fog ez a dolog, ahogyan kint. Kicsit összeszedettebben kezdtünk el zenélni, és magyar szövegekre váltottunk. 91-92-ben az volt a mániám, hogy mindenképpen legyen egy koncepciónk, tudjuk, miért csináljuk, miért ezt a zenét játsszuk, miért ilyen szövegekkel. Akkor volt a „bluesbumm”, mindenki a bluesról beszélt, szóval a legjobb helyen és időben voltunk. A Rolling Stones 1994-ben a Népstadionban lépett föl és a Takáts Tamás Dirty Blues Band volt az előzenekara. Amikor Tamásék a ráadásban elnyomták a Pocsolyába léptem című dalt, egy vákuumban éreztem magam: ott kéne lennem a színpadon, de mégsem ott állok. Valahogy mindig csak mellette voltam a történéseknek.

Erre rá akartam kérdezni egyébként is: valóban Takáts Tamásnak ajándékoztad a Pocsolyába léptem című nótát?

Boros György: Abban az időben, amikor még az STB zenekart csináltuk, 80-81 körül, gitározgattam a Leveles csárdában, mert volt valami elhajlás. Ott alakult ki ez a szöveg, hogy „Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm”. S akkor mondta a húgom, hogy ilyeneket nem lehet énekelni, hogy „hiába keféltem, elhagyott a nőm”. Mondom neki, figyelj már, ez blues, ez itt bőven belefér. Utána ezt nem is játszottuk évekig, az STB-vel például egyáltalán nem. A Boros-Méhesivel, illetve amikor Ölveti beszállt hozzánk időnként, akkor vezettük elő ezt a dalt. De Laci is mondta olykor, hogy hülyeség ez a „Pocsolyába léptem”. Szóval nem igazán éreztük, hogy ebből ekkora sláger lehet. Laci például jobban szerette dalolni azt, hogy (énekelni kezd – a szerk.) „Tanárnő kérem, háljon ma vélem”. Meg a „Fekete macska vagyok, mindig utadba akadok”, ezeket. A „Pocsolyába léptem” csak egy volt a többi nóta közt.

S hogyan került Takáts Tamás birtokába?

Boros György: Itt játszottak Debrecenben és mi voltunk az előzenekar a koncerten. A buli után elmentünk a Mezonba, egy közös összetartásra. Tamásnak volt egy spirálfüzete, amelybe írogatta az ötleteit. Kérdezte tőlem, beírhatja ezt a szöveget is, mondtam, hogy persze. Eztán kb. egy évvel a Neon 12 klubban muzsikált Takáts Tamás és az Ölveti Blues Band, s akkor elkérte az adataimat. Mondta, hogy szeretnék a szerzői jogvédő hivatalban bejegyeztetni a számot, mert fel akarják venni a második lemezükre. Aztán a dal elkezdte élni a saját életét, én pedig még mindig kapok érte jogdíjat. Debrecenben mindenki tudta, hogy itteni dal, de végül Tamásék vitték sikerre.

Ha már siker, az Ölveti Blues Band szerinted befutotta azt a karriert, amire hivatott volt?

Boros György: Nem, de nem vagyok lelki beteg emiatt, köszönöm, az eddig éveket is. És a történetnek még nincs is vége. Lehet, hogy nyolc év múlva játszunk megint újra együtt, de akkor miért ne? Valamennyire az én szerepem a kérdéses, hogy milyen formában fogom megvalósítani magam. De ezzel sem lesz gond. Hetedik éve kaptam a stroke-ot és mindig hét évente változnak a dolgok, úgyhogy alig várom, mi lesz. Különböző rehabilitációs programokon veszek részt, hogy ha itt a pillanat, akkor készen álljak.

Fotó: Molnár Péter

Mi történt 2010-ben veled pontosan?

Boros György: Amikor agyvérzés ért, a kisebbik gyermekem óvodás volt, a nagy fiam pedig ötödik osztályos. Fölkeltem reggel és éreztem, hogy valami nem stimmel velem, nem úgy működöm, mint máskor. Levittem a kutyát, reggeliztünk, boltba mentem, de valami gáz volt. Mondtam a feleségemnek, hogy lefekszem, majd miután elvitte a gyerekeket, hívjon nekem egy mentőt. Egy évtizedekig kezeletlen magas vérnyomásból kifolyólag stroke-ot kaptam. Mint megtudtam utóbb, a magas vérnyomás a családban örökletes. Amikor Pércsi Sanyiék megcsinálták a segélykoncertet, akkor már egészen jól voltam, a korábbi állapotomhoz képest. Jó, nem mozgott a kezem meg a lábam úgy, ahogy kellett, de ott tűrhető formában voltam már. Egészen nyárig fölfelé ívelt az állapotom, akkor ért Trón Árpi barátom, a festőművész halálhíre és az nagyon megrázott. Ekkor stagnálás indult be nálam. Egyébként azt mondják, a stroke mindenkinél másképp jön ki. Van, aki belehal, van, aki meggyógyul teljesen, és nem is látszik rajta. Én pont a kettő közt vagyok, a mozgásszerveim nem úgy gyógyulnak egyelőre, ahogyan szeretném. De az orvostudomány folyamatosan fejlődik, egyre jobb eredményekre képesek a szakemberek, sokat utánajártam ennek és remélem, tudnak majd segíteni rajtam is. Tavaly ilyenkor elhatároztam, hogy most már megpróbálok valami mást, és igyekszem még jobban odafigyelni magamra. Sokkal tisztább lett a fejem, és egyre messzebbre tudok elmenni otthonról, akár több száz kilométerre is, persze kísérővel. Aztán jött az őszi időszak, és az 2010 óta óvatossá tesz, mindig begubózom olyankor. De ezt már átvészeltem mostanra.

Miként változott meg a muzsikáláshoz való viszonyod a betegséged óta?

Boros György: Készülök a B52-re, a Boros 52-re, ugyanis idén áprilisban leszek ötvenkét éves. Ennek apropóján szeretnék egy hepajt, egy show-t összehozni. Mindenből lenne benne egy kicsi, amivel az elmúlt harminc évben szívesen foglalatoskodtam: színház, zene és ennek a társművészetei.

Mivel telnek a napjaid?

Boros György: Sokat gondolkodom. Van egy zongorám, és egészen jól művelem az egykezes játékot, úgyhogy magamnak elpötyögök. Írtam egy számot például, amikor szegény Somló Tamás meghalt. Egy-két évente összefutottunk, nagyon jófejnek és önzetlen embernek ismertem meg, így egy kézzel írtam egy dalt az emlékére. Az köztudott, hogy nagy zenebohóc volt, emellett nagyon szimpatikus, igazi ember volt. Emlékszem, Ölveti Laci mindig a Mini miatt ment a Tabánba, én pedig az LGT miatt.

Ha jól tudom, színházban is játszottál és írtál egy könyvet is.

Boros György: Vidnyánszky Attila foglakoztatott néhányszor, például Hobónak a Liberté 56’-jában is szerepeltem. Emellett a Pocsolyába léptem című könyvet is elkövettem. Amikor egy színházi kollégám megmutatta Hobónak, ő elmondta, hogy nagyon jó és szeretne egy könyvében néhány részt átvenni az enyémből.

Fotó: Molnár Péter

Tetszett neki például, amikor Ölvetivel az NDK-ban németül énekeltük az Országút blues című Hobo Blues Band-számot.

A gitározás nem hiányzik?

Boros György: Tulajdonképpen minden hiányzik, de jól kezelem. Ezek ilyen belső felismerések, hogy hát gondolkozzak már el, hogyan tudnék most gitározni? Eddig se nagyon tudtam, most meg már pláne. Jéger Tomi mindig mondja, hogy van egy speciális elektromos vonó, és vannak, akik azzal szoktak gitározni. Aha, és én bluest játsszak vonóval, mi? De amúgy a lányomat tanítom gitározni, ő hegedül is és ott a zongora, vagyis van miből válogatnia.

- Tamás Nándor -